Ma este az életről elmélkedtem. A felelősség súlyáról, a döntésekről és kivételesen nem a múlton rágódtam, hanem a jövőn, a ködös jövőn töprengtem. Felettébb különös dolog, de nem élhetünk csak a jelenben, mivel nincs konkrét jelenünk. Három alkotója van,50% múlt, 30% jelen, 20% jövő. Egyiket sem tudjuk kizárni. Nem léteznek egymás nélkül. Furcsa felismerés ez, amikor az ember rájön, hogy a múltja nélkül nem lehet jelene, de még jövője sem. Amikor ráébredsz, hogy óriási súlya van a tetteidnek, és hogy minden döntés egy mérföldkő. Komoly felelősség ez. Gondolj csak bele, eddig ott álltál a világ közepén, életed mondhatni gondtalan volt, sok falat romboltál le magad körül, olyanokat is amikre most nagy szükséged lenne. De már késő, állsz a romok között és próbálod helyre hozni mindazt ami nem is olyan soká a jövődet fogja jelenteni. Próbálod magad érvényesíteni, próbálod azt tenni amit szeretnél, amit a szíved diktál mégis úgy, hogy ez mindekinek jó legyen. Nem mersz lépni, kockáztatni. Túlságosan is félsz a kudarctól. A saját lelked gyávaságának foglya leszel, mindaddig amíg rá nem jössz, hogy úgysem tudod úgy intézni a világ dolgait, hogy az mindenkinek jó legyen és a jövőddel kapcsolatban egyetlen helyes út van! Az ha önző vagy. Megoszthatod mással az életed, mégis egyedül kell megküzdened a démonaiddal nap mint nap. És ha a döntéseddel hibázol? Ha pont egy döntés lesz az ami elszakít másoktól, pedig te csak magadat féltetted! Akkor mit lépsz? Viszaugrassz kettőt, és fejet hajtassz? Átmeneti megoldásnak tökéletes, de ez az egyik leglélekörlőbb folyamat, ha saját maga ellen cselekszik az ember, ha minden erejével azon van, hogy mások akarátát, vágyát helyezze az előtérbe. Ezt nem lehet mindig, mert belefáradsz. Úgy ahogy belefáradsz az örökös, véget nem érő veszekedésekbe, az ajtócsapkodásokba, a ridegségbe, a távolságba, a közönybe, a könnyekbe és még megannyi dologba. Már állni sem bírsz a romok között, ülsz, már nem bírja a lábad. Lassaacskán hátra engeded a fejedet, és meredten bámulod a plafont. Fekszel és dőlnek a szavak. Minden felgyülemlett ki nem mondott szó, a ki mondottak is, a sérelmek, a fájdalmak, a vágyak, mármint az elfojtottak és úgy érzed nem bírod. Nincs levegő, megfulladsz, menekülnél, de nem teheted, mert meg van kötve kezed-lábad.
Csak az emlékekbe rohanhatsz.
A jelenben csak toporoghatsz.
A jövő még eltaszít, még várnod kell.
Csak ne siesd el!
2010. szeptember 16., csütörtök
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)