Tudod, a tankönyvek megmondják, hogy mit kell megtanulnunk, mit kellene tudnunk, a telefonom zenelejátszója megmondja, hogy mit hallgassak, az ébresztőóra szigorúan felkelt hatkor, egy perccel se később, az időjárás megszabja az öltözékem.. Látod? szigorú szabályok közt élünk, csak azt nem mondja meg senki, hogy érezzek! Hogy mégis mit kellene éreznem egy barát iránt, mit kellene éreznem egy idegen iránt, és végül de nem utolsó sorban, mégis mit kellene éreznem irántad, drágám? Ezen a rögös úton, az érzések viharos útján egyes egyedül vagyunk! Csak így járhatjuk végig, magunknak kell kitapasztalnunk, még ha ez néha érbevágóan fáj is, még akkor is ha a padlóra küld. Nem számít, hogy mit szeretnék, (hogy itt legyél), nem számít, hogy mit gondolok, hiszen csak lélekben vagy mindevégig itt..ezek valótlan dolgok, bár az érzések sem kézzel foghatóak! És mégis hogy kerülhetünk ennyire a hatása alá egy ilyen érinthetelen dolognak, ami egyben megfoghatatlan és megfogalmazhatatlan! Mert bizony így van, ha az érzés egy kicsit is komoly, már elakadunk...nem tudjuk szavakba önteni, nem tudjuk leírni sem. Csak érezzük és pont. Magunkban hordozzuk, és úgy félünk tőle mint a tűztől! Remegünk, hogy nehogy véletlen kötődjünk valakihez, nehogy egy kicsit is szeressünk.. 500 kilométert megtenni valakiért kötöttség? Nem, drágám, ez nem kötődés, csak a te gyávaságod, a kötődéstől való félelmed!
u.i.: Amíg levelemet írtam
Egyszer sem sírtam,
Mert mindig csak azt vártam,
Hogy majd teljesül a vágyam!
