Hát baby, baby én hagylak menni..

Könnyet ejteni, megsínyleni, elengedni, megpihenni, csodára várni!

Hogy melyik fázisban vagyok? magam sem tudom. Valójában egyikből sodródok a másikban, hol előre, hol hátra. Április közepe óta képtelen voltam írni..összetörtél, felemésztettél. Bár volt, hogy papírt ragadtam, de az nem volt az igazi! Érzések voltak, csak megfogalmazni lett volna nehéz ezeket. Még ma sem tudok mit mondani, ennyi idő elteltével sem. Csak értetlenül nézek, és próbálok egyik napról a másikra élni.

Drága barátom,

Tudod, a tankönyvek megmondják, hogy mit kell megtanulnunk, mit kellene tudnunk, a telefonom zenelejátszója megmondja, hogy mit hallgassak, az ébresztőóra szigorúan felkelt hatkor, egy perccel se később, az időjárás megszabja az öltözékem.. Látod? szigorú szabályok közt élünk, csak azt nem mondja meg senki, hogy érezzek! Hogy mégis mit kellene éreznem egy barát iránt, mit kellene éreznem egy idegen iránt, és végül de nem utolsó sorban, mégis mit kellene éreznem irántad, drágám? Ezen a rögös úton, az érzések viharos útján egyes egyedül vagyunk! Csak így járhatjuk végig, magunknak kell kitapasztalnunk, még ha ez néha érbevágóan fáj is, még akkor is ha a padlóra küld. Nem számít, hogy mit szeretnék, (hogy itt legyél), nem számít, hogy mit gondolok, hiszen csak lélekben vagy mindevégig itt..ezek valótlan dolgok, bár az érzések sem kézzel foghatóak! És mégis hogy kerülhetünk ennyire a hatása alá egy ilyen érinthetelen dolognak, ami egyben megfoghatatlan és megfogalmazhatatlan! Mert bizony így van, ha az érzés egy kicsit is komoly, már elakadunk...nem tudjuk szavakba önteni, nem tudjuk leírni sem. Csak érezzük és pont. Magunkban hordozzuk, és úgy félünk tőle mint a tűztől! Remegünk, hogy nehogy véletlen kötődjünk valakihez, nehogy egy kicsit is szeressünk.. 500 kilométert megtenni valakiért kötöttség? Nem, drágám, ez nem kötődés, csak a te gyávaságod, a kötődéstől való félelmed!



u.i.: Amíg levelemet írtam
Egyszer sem sírtam,
Mert mindig csak azt vártam,
Hogy majd teljesül a vágyam!

Féktelen szexualitás!

Mennyire lehet megismerni egy embert pár hónap alatt? Ha azt állítja, hogy egoista vagyok, én pedig belül azt gondolom, hogy: "Ugyanmár, hisz annyi önbizalmam sincs, mint egy marék lepkének!" akkor kinek van igaza? Lehetséges, hogy jobban ismerjen, mint én önmagamat? vagy ez csak a látszat lenne? Ezt mutatnám a külvilág felé? Elég elszomorító, tudva,mindazokat amiket még a képembe vágtál.

Érbe vágóan belém hasítottak a szavaid, még most is fáj. Szinte égeti a bőröm, akárcsak az a korlátok nélküli szenvedély, az a kitörő aktivitás, a forróság, amit az ágyban produkáltunk. Két vágytól felhevült, izzadt test egymáshoz tapadása jelentett mindent és még annál is többet azon az éjszakán! Most pedig nincs semmim!
Egy párkapcsolat tényleg olyan, mint a hullámvasút. Több értelemben is. Részben azért, mert egyszer fent egyszer lent. Részben pedig azért, mert az ember remeg, reszket, hogy mivan ha elveszíti a másikat, mivan ha az nem úgy szereti, ahogy "kéne", és mivan ha csak szexre kellessz? Ezek a kérdések, sajnos, örök megválaszolatlanságra vannak kárhoztatva!





Az idő múlik, én pedig csak örlődöm tovább!

Ma Márai Sándor szavait elemezgettem. Amiket az időről, a magányról, a távolságról és a várakozásról írt. Egy hit nélküli és közönyös nap volt a mai, 20 perccel ezidáig. Mi a hit? Persze, nem a hit fogalmát feszegetem, hiszen annyi mindenben hihetünk, hogy azt felsorolni se lehetne, de ha két ember jövőjéről van szó, akkor tényleg olyan könnyű lemondani a hitről, mint amilyen könnyű újra hinni benne? Mert velem ez történt! Sose, hangsúlyozom sose hittem abban, hogy két ember csak úgy egymásra találhat. Természetesen mindig voltak példák a szemem előtt, de én már csak azon földhöz ragadtak közé tartozom, aki azt vallja: Hiszem, ha megtapasztalom. És tessék, megadatott! Megtapasztaltam! Találkoztam egy fiúval, vagyis A fiúval. A nyálas részeket kihagyva, egy kis idő után eléggé összekaptunk! Én pedig elvesztettem a hitem. Ismét ott álltam, ahol a part szakad. Nem hittem semmiben és senkiben. Szememben nem volt jövője két ember párkapcsolatának, nem volt jövőm már nekem sem a tovább tanulásban, szóval minden elég kilátástalan volt. Majd a fiú visszatért, mert komolyan gondolta a dogot kettőnk között, és vele együtt a hit is újból rám talált. Újra éltem, mert újra volt miben hinnem!


szóval ez lenne az élet? Hitetlen és hívő időszakok váltakoznak? Ennek semmi értelme! Miért nincs eleve elrendelve mindenkinek annyi hit, amennyi egy életen át elég?! Így sokkal könnyebb lenne, hiszen ha padlón vagyunk, mindig lenne okunk miért felállni!

Miért olyan nehéz a boldogságot szavakba önteni? A fájdalomról könnyű beszélni! Olyankor az emberből csak úgy kívánkoznak ki a szavak, a fájdalom tőrjei. Most viszont inkább csak hallgatok és mosolygok!

Egy darab szivar most az életet jelenti!

vasárnap is történnek csodák!

Egy borús vasárnap délután, amikor valójában mindn okom meg lenne arra, hogy kialakítsam magamban a már-már szokásossá vált reménytelen képet, el kezdtem hinni. El kezdtem hinni, abban, hogy talán tényleg van "megváltás". Megváltás, egy régi, kopott élet, szürke hétköznapjaiból. Mint, amikor az ember már látja a fényt az alagút végén. Ezt jelentette számomra az a két telefonhívás. "7 rossz év lezárását", ezen a bórús vasárnap délutánon.

Ami visszafelé visz az az emlék, ami előre felé az az álom!


Szeretnék végre emléket cisnálni az álmaimból! Hogy elmondhassam megcisnáltam, igeen, egykor álmodtam róla, de ma már csak emlék(: Nehéz ez az élet most, bárki bármit mond, nehéz kitalálni, hogy mi az amit valójában is akarsz az élettől, és mindemellett, lehetetlen ráébredni, hogy az élet mit akar tőled!



Nehéz lesz, de meg kell birkóznunk vele!