ha én szél lehetnék..

Őt tényleg elfújta a szél. A változás szele. Az emlékek itt maradtak, de azok már közömbösek. Hihetetlen érzés, hogy már nem jelentenek semmit. Felfoghatatlan, hogy életek mennek tönkre, miközben a másé virágzik. Egyszer fent egyszer lent? ennyi lenne az egész?

És igazad lett..te tudtad előre, hogy könnyű lesz, hogy nem fog fájni. Nem hittem neked. Már minden szavad alján hazugságot és iróniát kerestem. Igazából elvesztem valahol a sorok között. Mit érnek a szavak, ha kimondatlanok? És ha íratlanok? Mégis szívek ezrei őrizgetnek szavakat, holmi szép emlék gyanánt. Édes kevés, hogy boldoggá tegyen valakit.

Akkor meg?

Megszokás.

help wanted!

Ahogy Márai Sándor írja: " A szerelem kezdetben gyógyíthatatlan betegség volt, majd az emberek rájöttek, hogy mi a titok nyitja. De önző mód megtartották maguknak!" Talán az írás gyógyít..vagy ha mások írásait olvasod. Bármi lehet gyógyír egy vérző sebre. Persze van ami csak olaj a tűzre. De mégis azt hisszük segíthetünk egymáson. Csak előbb magunkon kéne segítenünk...

20 méter.

20 méter igenis sok. Főleg ha az életed múlik rajta. Ijedtemben bármit kimondanék. Legyél ott mellettem. Vasárnap vége. Sőt egy hónap múlva vége. Nem függnek össze a mondatok. Ez nem egy történet, happy end-del. Ez egy monológ..ami néha dialóg. Ez egy lebegés. Megmagyarázhatatlan érzés. Lebegés. Remegés. Nevetés.

.sírás.

pont az i-re

Ma nincs mit mondanom...Már kimondtunk mindent. Mindent amit sose szerettünk volna hallani. Az volt az igazság órája. Az igazság néha fáj. Tudjuk. Te is én is..

offline

Lehetséges az, hogy valaki nem tud "kikapcsolni"? Itt nem a szórakozásra, a pihenésre gondolok, hanem arra, hogy minden tevékenység közben neki jár az agya és egyszerűen, nem tud "feloldódni"... Furcsa ember lehet az ilyen. Talán örökös rabságra ítéltetett. Rabja az időnek, másoknak és saját magának. Biztos meglehet váltani valamivel ezt az életfogytig tartó raboskodást. Valahogy biztosan gátat lehet szabni az időnek, lehet nemet mondani másoknak. Úgy értem csukott szemmel is lehet járni a világban, és úgyis ha az ember tüskéket növeszt maga köré.

tik-tak

Idő. A rabod vagyok. Kiszolgáltatott egy élet. Ott vagy minden mozdulatom, szavam, gondolaton alján. Irányítassz, vezérelsz. Olykor ráérősen cselekszem, máskor kapkodva. Olyakor hosszas latolgatás után cselekszem, máskor zsigerből. Melyek a jó döntések? Amiken sokáig rágódom, vagy amik hirtelen felindulásból születnek? Talán a második. Hiszen ha az ember idő hiányában "zsigerből" tesz meg valamit, akkor biztos, hogy azért teszi mert a szívére hallgatott. Akkor csak nem lehet olyan rossz döntés...?!

Pontosan ezért félek attól, hogy most egy hónapig ülök a babérjaimon az utolsó pillanatban pedig csinálok valami irdatlan nagy hülyeséget. Nem lehetetlen...

u.i.: Megakarom állítani az időt..

az ezredik kérdés.

Kimondom az ezredik kérdést aztán hallgatok.

"Miért? "

Halandó ember erre nem tud válaszolni. Ahogy ő sem. És itt a mondat vége. pontpontpont

u.i.: de erre később úgyis visszatérünk...

álom vs. valóság

Nagyon vékony a határ az álom és valóság között. Néha szinte láthatatlan. Miért? Az egész csak egy képzet lenne, egy idea, amit tantra szerűen mondogatunk magunknak, hátha attól megvalósul amit annyira szeretnénk?! Sorsfordító álomképek döbbentenek rá, hogy amiről eddig azt hittük, hogy valóság, az csak illúzió. Törékeny képecske, egy kreálmány ami csak a fejünkben létezik. De ekkor jut az ember eszébe, hogy rengeteg könyv, zeneszám, film, stb. szól arról, hogy az álmok megvalósíthatók. Korrekt mondat, amennyiben van erre példa. Okéé, van rá élő bizonyíték. smerek olyat aki a végsőkig elmegy, töretlenül küzd, és igen, sikerül neki. Ezek szerint minden csak az akaraterőn múlna? Kizárt, hisz vannak dolgok, emberek, tények amiket nem hajthatunk a végtelenségig. Be kell látnunk egy ponton, hogy vége, hogy nem tehetünk már mást. Hiszen ha elismerjük, hogy az álamok igenis valóra válhatnak, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy a lehetetlen létezik. Kitolás, de nem mindenki számára érhetőek el álmai. Akkor sem ha egészen apró célokat tűz ki maga elé. Miért? Talán csak túl gyávák vagyunk, hogy küzdjünk. Dehát arról álmodunk amit igazán akarunk. Nem?! Akkor mégis mi tart vissza , hogy meg tegyünk érte mindent? Csak az tarthat vissza, ha tudjuk, hogy tétje van a dolognak, hogy a szavainknak óriási súlya van és, minden lépés egy mérföldkő. Nagyon ijesztő tudni, hogy bármit is teszünk az akár végzetes is lehet. Rendben, féljünk. Egészséges. Egy darabig. Mindaddig amíg megnem értjük, hogy tényleg egyszer élünk. És utánna? Utánna majd merünk cselekdni? A gyávaságra egy gyógyszer van. A gátlástalanság. Az ha kimerünk magunkból vetkőzni, annyira, hogy még saját magunkat is meglepjük. Ha olyat merünk tenni amit eddig még sohaa. Talán ez az egyetlen módja, hogy a vízióból kézzel fogható valóságot csináljunk.

u.i.: MIért nem sikerül magamnak önbizalmat adnom?

rendetlen élet...

van rendes élet? nincs! Hiszen senki sem tudja, hogy hogyan is kéne élni megfelelően. Nincs olyan ember aki mindig tudná, hogy mi a helyes. De mivan akkor, ha hibát hibára halmozok? Sosem tanulok belőle.. Elvakult életszemlélettel élek egy vakvilágban és nem látom a helyes utat. Ezért néha elfutok, csak gyakran falba ütközök. De azt mondják az az igazi győztes aki mindannyiszor feláll, ahányszor elesik. Ezek szerint győztes vagyok? És mit nyertem? Nem találom sehol a nyereményem. Talán csak nem kézzeel fogható. Ohóó hát ehhez is elvakult vagyok. De akkor mi motiváljon? A nagy visszatérésed? Ez inkább elriaszt. Sőt ezer és egy kérdést vet fel bennem. Miért? Mi a célod vele? Mit akarsz? Miért most? Miért én? stb.stb...

Ha nem lennék gyáva megkérdezném ezeket tőled...De sajnos gyáva vagyok, és még jobban megijeszt, hogy a saját érzéseimtől félek. Hisz ha a sajátjaimtól félek, mégis, hogy gondolom, hogy mjad a máséval is elboldogulok?!

Nos igen, egy kapcsolatban nem szabad feladni magunkat, de ha valaki alapból nem találja magát, úgy nincs esélye egy normális kapcsolatra. Lehet, hogy egy kissé már elcsépelt, hogy önmagunk keresése a legcsodálatosabb utazás, de talán igaz, mint a legtöbb közhely... Babona, de ha valamit tudatsan keresünk, úgysem találjuk meg...pont így vagyok saját magam keresésével. Elég filozófikusan hangzik, hogy az ember , 17 éves fejjel a nagykorúság kapujában, nem a legelső "drogdílert" keresi, hanem saját magát. És miért? Mert látja, hogy kapcsolatok mennek tönkre amiatt, hogy az egyik fél a másiktól várja el, hogy megmondja ki is ő valójában. Mi ez ha nem önzőség? Ő önző, önző vagy te is, és önző vagyok én is. Mindenki az. Te ráadásul még furcsa is vagy. Benned egyszerre ütközik ki az ember kétarcúsága. Az ember jóindulata és önzősége. Hisz a legnagyobb jó indulatból keresel, és teszel ezt-azt értem és nekem, de a legnagyobb önzőségből teszed ezt most, a legnagyobb önzőségből, nem hagysz tovább élni nélküled. És furcsa látni, hogy mikor melyik "arcod" erőteljesebb.

u.i.: És igen, néha nekem is egyszerre ütközik ki a két oldalam. Hisz siránkozok és megvetlek, hogy önző vagy, és lám-lám én is önző vagyok..., mert belőled sosem elég.

"eggyütt"

Ez meg miféle szó? Kissé idegen számomra. Főleg a te szádból. Mit értessz ez alatt?

Az emberek mondanak néha bonyolult és furcsa dolgokat. Talán jobb is ha nem értem. És mivan ha B.-nek van igaza, és én tényleg csak menekülök?! Menekülök, mert gyáva vagyok bármit is lépni..Pontosabban lépek, csak hátra felé..

Egy kérdés: Ez így jó nekem? Egy válasz: NEM...