Az ember egy bizonyos ponton túl eljut oda, hogy időnkétn értékeli önmagát, a tetteit, a szavait stb. Nem mindig örömteli és meseszerű amit lát, amit gondol. Ezek mind csak emlékképek, mégis a múltunk egy része. Ezeket megtettük, avagy sem, kimondtuk, avagy sem. De már sehogy sem csinálhatjuk vissza! Általában mindig épp túl késő ahhoz, hogy mostmár bármit is tegyünk. Késő, hogy kimondjuk, hogy szeretlek, késő, hogy kimutassuk, hogyan is érzünk valójában, késő, hogy egyesket ne hagyjunk elmenni, késő, hogy visszaszívjunk szavakat. Hálát kéne adnunk a csodás életünkért, nem pedig érzésekkel tele írt lapok felett kéne siránkoznunk, de bármit is teszünk, kiüresedettnek, szürkének látjuk ezt az egész életet. mindehol megtaláljuk a keserűséget, a boldogtalanságot, mindegy, hogy egy pohár vodka-martini, vagy egy pohár bor felett, vagy csak egy szál cigi mellett, nekünk szürke lett minden. Írunk, mert azt hisszük így könnyebb lesz, az érzésektől roskadásig tele lévő lelkünk. Talán elátkozott lelkek vagyunk, talán csak tesze-toszák. Két dolgohoz értünk. Az egyik a kesergés, a másik pedig annak a takargatása. Csak ezt kéne feladnunk. Csak tennünk kéne valamit. mindenkinek csak azt mit elhibázott, nem számít, hogy már késő. ez az egyetlen dolog, ami segíthet rajtunk. Csak ehhez egy piszkosul nagy adag bátorság kéne.
Szóval kedves barát, kedves idegen, kedves mindenki, talán sose nyújtottam eleget, talán a szívemet is beleadtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése