utasok száma: 1 fő

A lány a vonaton ücsörgött, örömteli várakozás töltötte el a szívét. Hónapok óta nem tette meg ezt a Pest-Debrecen vonat utat. Ismerős érzés volt, csak írni, zenét hallgatni és percenként az órát lesni, hogy mikor érkezik már be a vonat a nyugatiba. Épp „How to save a life” című szám üvöltött a fülébe, az asztalon jegyzetek hevertek, gondolatok az orosz realizmusról. Sok minden járt a fejében, bár ilyenkor mindig az utazásról, az elmúlásról elmélkedett. Megállapította, hogy mindenki utazik. Csak van, aki nem olyan nagy távra, míg mások messzebbre. Kilométereket teszünk, meg, hogy… Miért is? Keresünk valamit? Igen, mind keresünk valamit! Magunk sem tudjuk, hogy mit, csak abban bízunk, hogy ha megtaláljuk, fel fogjuk ismerni. Van erre garancia? Semmire sincs. Ahogy mondani szokás, az életben csak egy biztos pont van, a halál. De ez most tárgytalan. A vonat monotonon zötyögött, a lány csak írt, írta a gondolatait, az érzéseit, mindent, ami jelenleg foglalkoztatta, ami boldoggá tette, vagy épp elszomorította. Megfogalmazhatatlan hangulat volt a fülkében. De ezt szerencsére nem kellett senkivel sem megosztania. Nem volt társasága, csak egy laptopja ahova írhatott. Az ablakon kívül egy másik világ volt. Sütött a nap és a természet kivirult. A sok esőzés után, a talajnak is szüksége volt erre a kis napfényre. Erőt adott neki, éltette, ahogy a lányt is. Kicsit meg is ihlette, ahogy a cigi füst, burjánzása, a magányos kabinban. Mélyen letüdőzte, csak, hogy igazán érezze, hogy él. Álmosító idő volt, és a lány amúgy is nagyon fáradt volt. Igazán fáradt. Sokat nevetett ma. Szívből jövő nevetéssel. Azon gondolkozott, hogy vajon ezekre emlékezni fog, évek múltán is? Csak remélhette, hogy így lesz, próbálta a szíve legbelsejébe zárni azokat az emlékeket. Még mindig szokatlan volt számára, hogy most minden a helyén van, hogy most boldog. Feszengett. Nem tudta, hogy hogyan öntse szavakba ezt az érzést. Ez elkomorította, úgy érezte, kudarcot vallott. Hisz ő mindig, mindenről olyan könnyen beszél, egyszerűen állást foglal, és attól nem tántoríthatja el senki. Most mégis csak hallgatott. Percek teltek el, arra jutott magában, hogy a boldogságot nem lehet szavakba önteni. Fel lehet sorolni az eszközeit, minden egyes kellékét, az alkotórészeit, de nincs abban a bizonyos értelemben vett definíciója. Már rengetegszer megfogadta, hogy nem vekeng annyit ezen. Egyszerűen csak élvezi, és átéli, ameddig csak lehet. De ezt a legnehezebb megtenni. Mégis hitte, remélte, hogy menni fog, hogy egyszer végre felhőtlenül boldog lesz. Hisz tudta, hogy ha szivárványt szeretne, azt eső nélkül nem fog kapni. Fejet hajtott ez előtt a tény előtt, és inkább csak mélán élvezte a pesti nap gyengécske erejét.