Hosszú hallgatás után, ismét írok. Írok, mert abban bízok, hogy így könnyíthetek a lelkemen. Régi beszélgetéseket olvasok vissza, régi emberek jelennek meg újra és egyszerre megelevenedik a múlt. Sok helyen tapintható a fájdalom, de rengeteg emlék meg is szépült. Ha jól belegondolok sok minden változott azóta, akár egy pillnat alatt minden 180fok-os fordulatot vesz.

Miért akar a múlt folyton beférkőzni a jelenbe? Akármennyire is próbálom kizárni, annál jobban próbál teret nyerni. Érthetetelen ez a láthatatlan kötelék múlt és jelen között. A jövőt nem is említem, hiszen itt semminek sincs jövője! nincs jövője egy kapcsolatnak, nincs jövője két ember közti vonzalomnak, minden tűnékeny, csak a pillanat varázsa.

!

rühellem ezt az egészet, mert kurvára fáj, mert nem bírom elviselni!!! Mikor lesz már ennek vége? Csak el akarok menni innen, itt sose leszek boldog. Csak itt akarok hagyni mindent!


Vörös és dagadt a szemem. Nagyon fáj. Nem bírok felkelni holnap, nem híbrok felkelni holnapután. Bárcsak ne is kéne...



"Az aki voltam, egy fényképről néz vissza rám
És nem hasonlít már, múlt és jelen
Valami elmúlt, ahogy lassan felnőttem én"

3 az 1ben élet

Ma este az életről elmélkedtem. A felelősség súlyáról, a döntésekről és kivételesen nem a múlton rágódtam, hanem a jövőn, a ködös jövőn töprengtem. Felettébb különös dolog, de nem élhetünk csak a jelenben, mivel nincs konkrét jelenünk. Három alkotója van,50% múlt, 30% jelen, 20% jövő. Egyiket sem tudjuk kizárni. Nem léteznek egymás nélkül. Furcsa felismerés ez, amikor az ember rájön, hogy a múltja nélkül nem lehet jelene, de még jövője sem. Amikor ráébredsz, hogy óriási súlya van a tetteidnek, és hogy minden döntés egy mérföldkő. Komoly felelősség ez. Gondolj csak bele, eddig ott álltál a világ közepén, életed mondhatni gondtalan volt, sok falat romboltál le magad körül, olyanokat is amikre most nagy szükséged lenne. De már késő, állsz a romok között és próbálod helyre hozni mindazt ami nem is olyan soká a jövődet fogja jelenteni. Próbálod magad érvényesíteni, próbálod azt tenni amit szeretnél, amit a szíved diktál mégis úgy, hogy ez mindekinek jó legyen. Nem mersz lépni, kockáztatni. Túlságosan is félsz a kudarctól. A saját lelked gyávaságának foglya leszel, mindaddig amíg rá nem jössz, hogy úgysem tudod úgy intézni a világ dolgait, hogy az mindenkinek jó legyen és a jövőddel kapcsolatban egyetlen helyes út van! Az ha önző vagy. Megoszthatod mással az életed, mégis egyedül kell megküzdened a démonaiddal nap mint nap. És ha a döntéseddel hibázol? Ha pont egy döntés lesz az ami elszakít másoktól, pedig te csak magadat féltetted! Akkor mit lépsz? Viszaugrassz kettőt, és fejet hajtassz? Átmeneti megoldásnak tökéletes, de ez az egyik leglélekörlőbb folyamat, ha saját maga ellen cselekszik az ember, ha minden erejével azon van, hogy mások akarátát, vágyát helyezze az előtérbe. Ezt nem lehet mindig, mert belefáradsz. Úgy ahogy belefáradsz az örökös, véget nem érő veszekedésekbe, az ajtócsapkodásokba, a ridegségbe, a távolságba, a közönybe, a könnyekbe és még megannyi dologba. Már állni sem bírsz a romok között, ülsz, már nem bírja a lábad. Lassaacskán hátra engeded a fejedet, és meredten bámulod a plafont. Fekszel és dőlnek a szavak. Minden felgyülemlett ki nem mondott szó, a ki mondottak is, a sérelmek, a fájdalmak, a vágyak, mármint az elfojtottak és úgy érzed nem bírod. Nincs levegő, megfulladsz, menekülnél, de nem teheted, mert meg van kötve kezed-lábad.


Csak az emlékekbe rohanhatsz.
A jelenben csak toporoghatsz.
A jövő még eltaszít, még várnod kell.
Csak ne siesd el!

hagyjuk szavak nélkül a tegnap estét, csak egy gynege próbálkozás volt, az önfeledt mulatásra.

8nap!

Ahogy ma a karateedzést figyeltem, azon gondolkoztam, hogy vajon a szívünkön ejtett sebek is kívédhetőek lennének egy-két taktikával? Lehet,hogy csak tudnunk kéne a szabályokat, és nem fájna semmi?! esetleg a szabályokat mi szabjuk? Csak néztem, ahogy rugdossák egymást, és eszembe jutott, hogy mégcsak rugások sem kellenek ahhoz, hogy bántsuk egymást! Elég pár szó, bár néha azok sem kellenek, elég a csend. Az érbevágó csend. Mikor semmi sem hiányzik jobban mint a másik közelsége. Talán az sem volt soha őszinte, sőt talán soha sem lenne az! Hiszen ők mindg csak álarcot vesznek fel, mi pedig kivetkőzünk. Álarc nélkül, titkok nélkül, olykor-olykor ruhák nélkül állunk előttük. Mi vagyunk azok és a meztelen igazság. Ők mégis eldobnak minket, talán pont ezért. Nos igen, ez az ami annyira tud fájni, hogy ha mindent megadunk, ha már nem tudunk többet adni sem magunkból, sem a világból, az sem elég! Ezt soha nem fogom megérteni.

sometimes we wanna runaway!

napok, hetek...

Ahogy ma este hazafelé bandukoltam, volt valami a levegőben. De nem szerelem. Nevezzük inkább kételynek, kétségnek, vagy bizonytalanságnak vagy ahogy tetszik. Jómagam a kétség szót preferálom. Kétséges, hogy mit hoz a jövő, kétséges, hogy mi lesz velem, veled. Kétséges, hogy mi lesz "velünk", kétséges, hogy ez a pálinka fejbe vág-e. Lassan már az is kétséges, hogy lesz-e holnap, vagy holnapunk. Az utcák ma olyan mások voltak. Újak, még a réges-régi panel tömbök is. Bár amennyire újak voltak, annyira voltak ismertek számomra. Akár bekötött szemmel végig mentem volna rajtuk. A kereszteződésnél megállt egy kocsi a piroslámpánál. Négy, elég illuminált állapotú leányzó ült benne, hangos zeneszó mellett. Kiszóltak, de eleinte észre se vettem. Majd utánam kiabáltak, hogy: "Héé te láány, a rózsával. Mosolyogj és integess. Az élet szép, de rövis is, arra, hogy szomorúan töltsükel! "

Bánatba és bizonytalanságba öltözött ma a világ, de valljuk be, akármennyire is fáj, és akármennyire is nehéz, tudjuk mindketten, hogy egyetlen őszinte szóval mindent helyre hozhatnál!











u.i.: Sz.!