koccintottunk. Hogy mire? Arra, hogy ismét önmagunk lettünk...bolondos, menhetetlen leányzók... Azért sikerült, mert akartuk! A sarokba akartuk vágni a melankóliát és végre ismét önfeledten akartunk kacagni! kellett már ez... Szerencsére ez ment egész délelőtt, de pár órával és 2,5 dl borral később újra elfogott egy érzés...
Ismét úrrá lett rajtam az a fene nagy letargia. Csak te jártál a fejemben és a szavaid. Teljes pontossággal próbáltam magamban visszaidézni mindent amit mondtál és tettél. újra hallani akartam a fejemben a szavaidat, a hangsúlyt ahogy mondod, és érezni akartam az érintésedet a kezeimen. A szavaid mögé akartam látni, hogy megtudjam, mit is jelntenek valójában!
Sz. szerint javíthatatlan álmodozó vagyok! Tudom, hogy igaza van, de mivan ha most túlzásba vittem? Mivan ha mindent csak beképzeltem, mert azt akartam, hogy úgy legyen és csak ez a kis bor döbbentett rá, hogy nincs is semmi?!
Túl gyorsan hajtottam fel a bort, és a fejembe szállt. Elfogott a letargia. de mivan ha nem is a letargia fogott el, hanem csak megtalált a valóság? Talán csak kellett egy kis bor, hogy fejbe vágjon és ráébredjek arra, hogy ez az egész csak álom... Dúl bennem a tenni akarás, de ha lépnem kéne, nem mernék! Kettősség...gyűlölöm!
Hogy lehet egy embert arra rávenni, hogy arra menjen amerre a szíve húzza, és ne tegyen butaságot azzal, hogy az eszse után megy?! Talán csak egy kis löket kéne, egy jel, tőled! De ha mindeketten csak egy jelre várunk a másiktól, akkor még sokáig egy helyben fogunk ácsorogni...
u.i.: Tudod mit? Holnap lépek! Vagy mégsem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése