vasárnap hajnali fél három:

-Nem tudok aludni, csak merengek és hánykolódom... sötét van és hideg...felkapcsolok egy lámpát és fentebb állítom a fűtést. Az ember azt gondolná, hogy mostmár minden rendben, megkaptam amit akartam! Nem...még mindig hiányzik valami.., pontosabban ellepi valami a szobát, egy érzés... a magány...

Én, a kis naív megpróbáltam tenni valamit ez ellen, mert őrjítő egy helyzet volt...bekapcsoltam a tv-t, egy ócska James Bond film szólt a tv2-n, és pár szappanopera a romantica-n...egyik sem volt túl izgalmas.. átöleltem a plüss mackómat, de annyira élettelen volt, hogy másra vágytam, ismét másra...behoztam az egyik cicámat, aki 2 perc dorombolás után elaludt..Újra egyedül maradtam... Aztán megfordult a fejemben, hogy telefonálok! Beszélni akartam valakivel. De csak 2 ember volt akit legszívesebben felhívtam volna. Ebből az egyiket megbántottam, a másiknak pedig nem tudtam volna mit mondani. Ez a felismerés még jobban elszomorított...

Valahol ezt már régen tudtam, csak féltem kimondani, még saját magamnak is féltem beismerni, mert tudtam, hogy fájna ha kimondanám... De akkor vasárnap hajnali fél 3 körül ki kellett mondanom! Kellett, hogy fájjon, hogy érbe vágóan fájjon a felismerés, hogy rohadtul egyedül vagyok egy sötét és hideg szobában...