Szombat esti két társam a zene és egy pohár pezsgő. A zene te vagy a pezsgő pedig maga az ünneplés. A zene elszomorít, míg a pezsgő felvidít. Bár nincs okom ünneplésre..
Vannak olyan dolgok az életben amiken át kell esni, túl kell jutni..és nem is tudsz vele mit kezdeni, csak, hogy eltűröd. Én épp fél úton tartok. Ez elég ok az ünneplésre. Nem? Bár semmi magasztos nincs benne..Csak én fogadom ezt kitörő örömmel, és óriási szomorúsággal.
A kettősség az egyik legutálatosabb dolog az életben..mert ennél jobban semmi sem bizonytalanít el. Lépj vs. várj?! Mi alapján adsz még időt valakinek? és mi alapján mondod azt, hogy akármennyire is fáj ideje tovább lépnem? Észérvek szólnak mindkettő mellett. Lépésre kényszerít az ész, és maradásra bír a szív. Sz. azt mondta, hogy mindenféleképpen az eszemre hallgassak. De erősebbnek érzem a szívem ami azt súgja, hogy maradjak. Próbáltam másképp dönteni, de olyan érzés volt mintha nem is élnék, hisz nem érzésből tettem amit tettem. Képzelj el egy életet érzések nélkül! Lehetetlen. Pont ezért akarok még várni..csak maradni is félek. De a félelem legyőzhető! Vagy már megint csak naív vagyok...?! Ez is egy olyan kérdés amire csak az idő tud választ adni.. Csak azt egyet nem tudod meg soha, hogy mennyi idő kell, hogy választ kapj. Mert így korlátok nélkül, csak élsz a végtelennek és vársz..ameddig kell, mert nem tehetsz mást.
Amíg szól a dal átgondolom a dolgokat.
Amíg szól a dal ejtek pár könnyet.
Amíg szól a dal emlékeket idézek fel rólad.
Amíg szól a dal reménykedem, hogy felhívsz.
Amíg szól a dal felejtek.
Amíg szól a dal akarlak.
u.i.: Véget ért a dal...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése