"címtelen"

mondj szavakat, majd alkoss mondatokat. Rakj össze egy kis regényt. Életed regényét. Adj neki címet, majd nevezd el a fejezeteket is. Kész. Pontosabban kész lenne, ha találnék neki címet. Hogy lehet egy cím egyszerre frappáns, mégis egyszerű ám lényegretörő?! Hónapok peregnek, évek múlnak el míg te azzal töltöd az időt, hogy megtaláld "A" címet, míg nem egy apró részletben pillantod meg. És a fejezet címek? Ha nagyon negatív és fantáziátlan akarok lenni, akkor 2 részre osztom a könyvem.--> I. fejezet: Életem története, II. fejezet: Boldogságom története. Hogy miért választottam külön? Azért mert rájöttem, hogy a boldogság csupán egy földönkívüli érzés. Alig része életünknek. Ám mégis könyvek ezrei szólnak róla, csak azért, hogy az ember legalább hallomásból ismerje meg.

Mindenki rejt magában egy jó sztorit, de nem mindenki képes megírni. Ha én egyszer írásra adnám a fejemet, a könyv valahogy így kezdődne...:

"A lány a könyvtár szoba közepén ült, teát iszogatva és egy könyvön elmélázva. Az egyik -cseszterfildről- gyújtott a másikra. Cikáztak a gondolatai, az a fájdalom gyötörte melyet lelki vívódása okozott. Nem volt képes koncentrálni. De kitartóan mindig megpróbált tovább olvasni. Ám a sorok közül percről-percre egy mondat villant az eszébe. Egy mondat amelyet már rég megfogalmazott magában. Hisz szerinte ez a ház a szenvedés nagy csendes múzeuma. Kimondta hangosan is, hátha ez segít. Majd mit sem sejtve tovább kortyolgatta arzéntól édes -earlgreyjét-..."

u.i.: Egyetlen szót szerettem volna hallanni tőled...mindent kimondtál, csak azt nem.. Sajnálom

Arctisztítás, lealapozás, festékek. Festék az arcon, mosoly a szájon. Állítólag 24 órás smink. De ahogy az első könnycseppek maszatolni kezdték a szemhéjfestéket, a lány onnatól kezdve tudta, hogy nincs megállás. Amint az utolsó ecset vonás nyoma is eltűnik, a mosoly is letűnik az arcáról. Az a smink egy porcelán álarc volt a világ felé. De még 24 óráig sem tartott ki. "Előttem senki sem tud szinészkedni" A fiú egy mondattal képes volt, darabjaira törni a gondosan megmívelt álarcot. A lány azóta ott áll előtte "meztelenül". mégis mit gondolt? Hogy örökké viselheti?! Oo. hisz színház az egész világ. És mi mind szereplők vagyunk benne. A fiú is csak játszik. A lány viszont nem elég erős ahhoz, hogy összetörje az ő álarcát. Így viszont nem fair ez a játék. Nem egyenrangú felek. Az egész csak egy ostoba harc, aminek a tétje a büszkeség megőrzése, és a célja a másik legyőzése. Pont ezt próbálta kompenzálni a lány a sminkkel. De ahogy a könnye kicsordult, cseppenként peregtek végig az arcán, úgy fogyott el minden remény a tovább lépésre. A könnycseppek gyors legördülése jelképezte a boldogság "tiszavirág" életét. Nehéz teher ha valaki magával cipeli a reménytelenséget. Ha beköltözött a lelkének egy rejtett zugába, onnan nehéz kiűzni. Bár még él a lány szívében a küzdés, hogy tegyen valamit magáért, hogy mentse a saját bőrét, lelkét. Ez persze elég negatívan hangzik, de mivan ha neki pont ez ad erőt?! Vagy csak a bizonyítás tüze ég benne? Hogy megmutassa másoknak, ő nem gyenge! Talpra tud állni akkor is ha senki nem hisz benne! És az ilyen talpra állás vajon biztos lábakon áll? Vagy csak pillanatnyi cirkuszi mutatvány?!

u.i.: Legközelebb szavakba foglalom, milyen érzés remegő lábakon állni a porondon, biztonsági háló nélkül!

A félelem rossz tanácsadó!

A szó legszorosabb értelmében. Eddg atl rettegtem, hogy nincs rá megfelelő alkalmam, hogy beszéljünk. De a sors, a kibaszott sors egy este alatt 100 lehetőséget is kínált. Én pedig egyikkel sem éltem. Mert mindegyes lehetőség megrémített, és inkább kettőt léptem hátra mint egyet előre.


Vége. Nem mindennek, de vége. Túl éltük. Nem táncoltuk el a záró táncunkat. Veled nem. De mindketten tudjuk, hogy nyitó tánc sem volt. Csak az én álmaimban. Talán itt az ideje lesétálni a színpadról és abba hagyni a szinészkedést. Vegyük le álarcainkat. De hisz akkor ott állnánk egymással szemben sebezhetően. Baromi sebezhetően. Az lenne az első dolgunk, hogy megbántjuk egymást. Nem biztos, hogy tettekkel, nem biztos, hogy szavakkal. Talán pont azzal ha nem teszünk, és nem mondunk semmit. Úgy, hogy jobb ha ahhoz tartjuk magunkat, hogy színház az egész világ, és mi is szerepet kaptunk benne!




Ég veled, furcsa szemüveges idegen!

fél élet

A fél élet kicsit sem egész. És sohasem lesz az. Azzal töltjük a fél életünket, hogy mások személyiségét, szokásait, tulajdonságait, tetteit, szavait, érintéseit elemezgetjük és megfeledkezünk magunkról. Velünk mi lesz? Lehet, hogy a miénket is elemezgeti valaki más..de ha nem, akkor azt megérezzük...Magányos farkasok leszünk egy pakli kártyával a kezünkben, és olcsó trükköket mutogatunk mások szórakoztatására.


És az élet másik fele? Az a vágyaink kergetésére megy el. Az ember esendő..fut egy kicsit a vágyai után, majd feladja...siránkozik egy kicsit, és várja, hogy az ölébe hulljon amit akar. De ha mégis megkapja amit szeretne, megijed és meghátrál. Miéért? Hisz ezt akarta, nem?...








u.i.: A pokolba a bonyolult emberekkel, és az érintéseddel...

leszokóban mégis függőként

Ellentmondás, kettősség, bizonytalanság a post címében és a blogoló szívében. Pontosan olyan ez mint a dörgés és a villámlás. A dörgés megrémiszt, a villámlás pedig elkápráztat, mégis mindkettő függ valamitől. A vihartól. Anélkül nem léteznek. Az ember is sok mindetől függ(het). Függhetünk a családunktól, a barátainktól, függhetünk a szeretettől, lehetünk internet függők, és lehetünk függői a különféle tudatmódosító szereknek. És lehetünk függői a szerelemnek is.

A szótáramban a "függeni valamitől, valakitől" kifejezés azt jelenti, (konyha nyelven megfogalmazva),hogy non-stop akarjuk azt az egy valamit, vagy valakit. Ha függ az ember valamitől, az rettenetesen kiszolgáltatottá teszi. Mert, a rabja marad. Lehet, hogy csak egy kis időre, de lehet, hogy örökre. Nehéz elszakadni.

1 hónapig voltam leszokóban. 4 és 1/2 napja leszoktam. De 2 perc alatt újra függővé váltam. Ennyi idő kellett, hogy a szerelem vak tüze, ismét arra késztessen, hogy meghunyászkodjak. Hetekig építettem magam köré azokat a rideg falakat, amiket te 2 perc alatt porig romboltál. Én ott álltam a törmelékek mögött, te segítő kezet akartál nyújtani, de túl sértett voltam ahhoz, hogy elfogadjam az ajánlatot.

A két állat sokáig szugerálta egymást. A magányos farkas szemében a kiváncsiság tüze égett. A rendíthetetlen oroszlánnak álcázott gyáva nyúl szemében pedig a félelelem és a sértettség különös egyvelege tombolt. Tudták mind ketten, hogy az egész párbeszéd egy hazugság. Mégis képesek voltak így egymás szemébe nézni.

Az ember valahol mindig megbánja amit tesz...de néha azt, ha nem tesz semmit. Miért? Miért bánjuk meg ha teszünk valamit? Ha nem ezt akarnánk úgy igazán, akkor biztos nem tettük volna meg...és itt bújik ki a szög a zsákból.., hogy NEM mindig tesszük azt amit igazán szeretnénk.. Talán néha még saját magunk sem tudjuk, hogy mi lenne számunkra a legjobb. Ebben az a legfélelmetesebb, hogy saját magunkat is becsapjuk, szemrebbenés nélkül...

crash

Nem végzetes, nem maradandó. Orvosolható. Cataflam, Voltaren Dolo, Algoflex forte, stb.stb. erős fájdalom csillapító hatásúak, de van mellékhatásuk. Kibaszott nagy álmosság. Rengeteget aludtam a hétvégén, ez önmagában nem is lenne gond, csak te valahogy mindig oda keveredtél... Azóta utálok álmodni..már ott sem lehetek nélküled.

És mit tehet egy lány aki az érzései elől menekül, ám a szíve visszahúzza? Lehetnék strucc. Homokba dugnám a fejem, és nem foglalkoznék többet a problémával.

De ha emberi tettekben gondolkozunk, akkor két lehetőségem van. 1; megragadok itt, a jelenlegi helyzetemben, és hagyom magam az árral sodortatni, miközben felőrölnek a problémák. 2; belevetem magam egy másik kapcsolatba..és ha az nem működik, akkor egy újabba és így tovább.

Nem maradhatok..különben tényleg felemésztenek belülről a problémáim. Lépnem kell.Falakat kell emelnem magamköré, ridegnek és önzőnek kell lenni, csak így léphetek tovább, a múltat magam mögött hagyva...csak így lehet jövőm...

Megszállott ok-kereső lettem...ha felmerül egy probléma biztos, hogy az az első kérdésem, hogy mi az oka? és a sors..a fránya sors, a maga hülye iróniájával, miért alakította így a dolgokat? kellett ez a kis kórházi rémálom, hogy tisztán lássak, hogy észhez térjek, hogy felejtsek?

Vagy csak, hogy ismét össze zavarodjak?...

Képet festek itt belül, halványodik az arcod. Ez bánt, de tudom, hogy a "gyógyulás" egy lépcsőfoka. Sz. szerint van rá gyógyszer, és tényleg. mostmár én is tudom. Félre teszek neked egy párat. (ez az a tipikus orvosság amiért a patikában kifizetsz "ezer háromhatvanat"és többé nem fáj semmi. ) ...

Hihetetlenül nagy kő esett le a szívemről. Csak gondolj bele, fellélengzés egy hossz-hosszú betegségből...mostmár kapok levegőt és tisztán is látok...újra egyben vagyok..és ez fantasztikus érzés...=)

menő vagy ciki?

nem számít. Nem számít, hogy mások szerint menő-e az új csizmád, ha neked tetszik semmi gond. Nem számít, hogy mások szerint menő-e, hogy göndör a hajad, ha téged ez boldoggá tesz ne törődj senkivel. Hosszú oldalakat írhatnék tele. De igazat adok ezeknek. Áttértem az önző életmódra, és nem szégyellem. Egy kérdés mégis elbizonytalanított.

T.: És te kivel jössz a bálba?

Zs.: Egyedül.

T.: De nem lesz kisérőd?

Zs.: Főszervező vagyok, nem lesz időm másra...

T.: ahha, értem


Szöget ütött a fejemben, hogy micsoda ostoba kifogással takaróztam. "Nem lesz időm másra"..? jesszus..Igazából csak féltem bevallani, hogy az énkisérőim a szintén szingli barátnőim lesznek... Egy erős és határozott nő, rávágta volna, hogy kisérő?..pff Egyedül is jól elboldogulok. ( Ne sajnáljon senki!!!) De én..egy gyerekes kifogással próbáltam leplezni, hihetetlen magányomat.

Magány? Gusztustalan szó..Szingli vagyok, de nem fél ember. És pont ez a legnehezebb a szingliségben, hogy elfogadd, hogy te is érsz valamit egymagad. Hogy nagy dolgokra vagy képes, csak hinned kell magdban, és lehet, hogy elég közhelyes..(amiktől már a hideg futkos a hátamon), de a végén valahogy mégis mindig kiderül, hogy rohadtul igazak a közhelyek. Gyerekként azt tanultuk, hogyha nem tudunk semmi kedveset mondani, akkor inkább ne szóljunk egy szót se. Ezzel úgy próbáljuk megkímélni mások érzéseit, hogy eltitkoljuk a magunkét. Amit előbb-utóbb úgyis megbánunk. Bár mégis eljut az ember egy olyan pontra ahol beismeri, hogy jobb ha hallgatok. Ahol a szavak már semmit sem érnek, és talán már az érzések sem fontosak. Ez az a hely ahonnan menekülni kell. Elfutni minél hamarabb. Minden emberben megvan a vágy, hogy bejárja a földet, bennünk van az örökös "mehetnék". De ha mi mindig csak megyünk, a dolgokat ott hagyjuk ahonnan elindultunk, ahova mi is visszatérünk előbb vagy utóbb. Ezért mi lenne ha most mi hagynánk menni másokat?! Mert ahányszor elengedünk valakit, azzal helyet csinálunk valaki teljesen másnak. Valakinek akit talán sohasem vártunk. Aki egy olyan ajtón jön be amiről eddig nem is tudtunk.







Pont ez a szép a felejtésben, hogy tudod, hogy úgyis jön valami más, valami új...

Who are you?

Komolyan tudni akarom, hogy ki vagy te! Azt hittem, hogy ismerlek, de tévedtem. Felvettél egy új álarcot, egy olyat amit nem ismerek. És nem is tudok megfejteni. Pontosan ez zavar. Hogy te, az álcázás nagy mestere számomra rejtély vagy. Ha az ember útjába áll egy rejtély, persze, hogy megakarja fejteni, megoldani, hogy utánna könnyedén tovább léphessen, egy nagy adag büszkeséggel a zsebében, és azzal a ténnyel, hogy én, hohóó hát én megoldottam az ügyet. De percek kérdése lenne és rájönnék, hogy szart sem érek ezzel.Mert a világot hidegen hagyja, hogy megfejtettelek. Perssze nekem jó lenne egy darabig, de nem tudnék kivel osztozni abban a kibaszott nagy örömömben. És a hab a tortán az a lenne, hogy utánna még te is kerülnél, mert tudnád, hogy ismerlek, kívül-belül és ez megrémisztene...mert így bármikor megbánthatnálak. Egyedül maradnék a kis titkaiddal. Mint ahogy most is egyedül vagyok a kis titkaimmal, az érzéseimmel és a gondolataimmal.

Szóval lehet, hogy mégis jobb, ha nem fejtelek meg. Ha egy örök rejtély maradsz. Úgy próbállak elképzelni, mint egy dobozt. Igen te egy doboz vagy az éjjeli szekrényemen. Látlak amikor lefekszem és látlak amikor felkelek. De nem tudom kinyitni ezt a dobozt. Ahogy megrázom csörög. Van benne valami. Nehéz is, tehát tartalmas. De titkos. Legalábbis számomra. Nem nálam van a doboz kulcsa.

u.i.: Ha nálam lenne a kulcs...talán a tengerbe vetném...a dobozzal együtt.