úgy érzem, hogy ebben a világban mindennek megvan a helye és mindenkinek megvan a társa. Én pedig csak, kószálok a világban, a tökéletes hely és társ után kutatva. Már abban sem vagyok biztos, hogy létezik, de ha igen, akkor is 250 km-re van. Egyelőre. Bár csak közelebb lennél "drágám" =//

Egy olyan élet képei lebegnek előttem, amelyek sosem történtek meg, sőt talán soha sem fognak, csak én hiszem még mindig ebben. Valamiben hinnem kell, drágám, benned hinnem kell. Te az az ember vagy! Hinnedd kell bennem(:

A láthatatlan lány

Kiskoromban néha nagyon jól jött volna, egy-egy játék közben, de sosem volt ilyen képességem. Most mégis van, és gyűlölöm. Itt a karácsony és úgyérzem, hogy egy cseppnyi hit és remény sincs bennem. Kihűlt minden. Láthatatlan vagyok, csak a könnyeim valóságosak. Csak azok kézzel foghatóak, és a magány. Ő uralkodik a szobán, az életemen. Miatta nem ért senki és énsem magamat.



u.i.: Nem tudok kizökkenni, sajnáloom!

Karácsony! ma már átlagos!

hóban, fagyban, napsütésben, mindig csak BP! =))

bűvös körömből nincsen mód kitörnöm!

Ez tényleg egy ördögi kör! Lehetetlen kitörni belőle, lehetlen tovább élni ezek nélkül a problémák nélkül, mert már mindennapjain része lettek. Nincs jövőm nélkülük. Nincstovább lépés, nincs menekvés. Ez az élet, ha tetszik, ha nem.



Nincs élet a jövő nélkül! Folyton csak az a kérdés foglalkozat, hogy hol lesze vajon egy év múlva ilyenkor? Boldog leszek? Vagy minden marad a régi, megszokott kerékvágásban? Aggódom és pont, mert annyi rossz történik, hogy néha hihetetlen, hogy jöhet jó is...

Hosszú hallgatás után, ismét írok. Írok, mert abban bízok, hogy így könnyíthetek a lelkemen. Régi beszélgetéseket olvasok vissza, régi emberek jelennek meg újra és egyszerre megelevenedik a múlt. Sok helyen tapintható a fájdalom, de rengeteg emlék meg is szépült. Ha jól belegondolok sok minden változott azóta, akár egy pillnat alatt minden 180fok-os fordulatot vesz.

Miért akar a múlt folyton beférkőzni a jelenbe? Akármennyire is próbálom kizárni, annál jobban próbál teret nyerni. Érthetetelen ez a láthatatlan kötelék múlt és jelen között. A jövőt nem is említem, hiszen itt semminek sincs jövője! nincs jövője egy kapcsolatnak, nincs jövője két ember közti vonzalomnak, minden tűnékeny, csak a pillanat varázsa.

!

rühellem ezt az egészet, mert kurvára fáj, mert nem bírom elviselni!!! Mikor lesz már ennek vége? Csak el akarok menni innen, itt sose leszek boldog. Csak itt akarok hagyni mindent!


Vörös és dagadt a szemem. Nagyon fáj. Nem bírok felkelni holnap, nem híbrok felkelni holnapután. Bárcsak ne is kéne...



"Az aki voltam, egy fényképről néz vissza rám
És nem hasonlít már, múlt és jelen
Valami elmúlt, ahogy lassan felnőttem én"

3 az 1ben élet

Ma este az életről elmélkedtem. A felelősség súlyáról, a döntésekről és kivételesen nem a múlton rágódtam, hanem a jövőn, a ködös jövőn töprengtem. Felettébb különös dolog, de nem élhetünk csak a jelenben, mivel nincs konkrét jelenünk. Három alkotója van,50% múlt, 30% jelen, 20% jövő. Egyiket sem tudjuk kizárni. Nem léteznek egymás nélkül. Furcsa felismerés ez, amikor az ember rájön, hogy a múltja nélkül nem lehet jelene, de még jövője sem. Amikor ráébredsz, hogy óriási súlya van a tetteidnek, és hogy minden döntés egy mérföldkő. Komoly felelősség ez. Gondolj csak bele, eddig ott álltál a világ közepén, életed mondhatni gondtalan volt, sok falat romboltál le magad körül, olyanokat is amikre most nagy szükséged lenne. De már késő, állsz a romok között és próbálod helyre hozni mindazt ami nem is olyan soká a jövődet fogja jelenteni. Próbálod magad érvényesíteni, próbálod azt tenni amit szeretnél, amit a szíved diktál mégis úgy, hogy ez mindekinek jó legyen. Nem mersz lépni, kockáztatni. Túlságosan is félsz a kudarctól. A saját lelked gyávaságának foglya leszel, mindaddig amíg rá nem jössz, hogy úgysem tudod úgy intézni a világ dolgait, hogy az mindenkinek jó legyen és a jövőddel kapcsolatban egyetlen helyes út van! Az ha önző vagy. Megoszthatod mással az életed, mégis egyedül kell megküzdened a démonaiddal nap mint nap. És ha a döntéseddel hibázol? Ha pont egy döntés lesz az ami elszakít másoktól, pedig te csak magadat féltetted! Akkor mit lépsz? Viszaugrassz kettőt, és fejet hajtassz? Átmeneti megoldásnak tökéletes, de ez az egyik leglélekörlőbb folyamat, ha saját maga ellen cselekszik az ember, ha minden erejével azon van, hogy mások akarátát, vágyát helyezze az előtérbe. Ezt nem lehet mindig, mert belefáradsz. Úgy ahogy belefáradsz az örökös, véget nem érő veszekedésekbe, az ajtócsapkodásokba, a ridegségbe, a távolságba, a közönybe, a könnyekbe és még megannyi dologba. Már állni sem bírsz a romok között, ülsz, már nem bírja a lábad. Lassaacskán hátra engeded a fejedet, és meredten bámulod a plafont. Fekszel és dőlnek a szavak. Minden felgyülemlett ki nem mondott szó, a ki mondottak is, a sérelmek, a fájdalmak, a vágyak, mármint az elfojtottak és úgy érzed nem bírod. Nincs levegő, megfulladsz, menekülnél, de nem teheted, mert meg van kötve kezed-lábad.


Csak az emlékekbe rohanhatsz.
A jelenben csak toporoghatsz.
A jövő még eltaszít, még várnod kell.
Csak ne siesd el!

hagyjuk szavak nélkül a tegnap estét, csak egy gynege próbálkozás volt, az önfeledt mulatásra.

8nap!

Ahogy ma a karateedzést figyeltem, azon gondolkoztam, hogy vajon a szívünkön ejtett sebek is kívédhetőek lennének egy-két taktikával? Lehet,hogy csak tudnunk kéne a szabályokat, és nem fájna semmi?! esetleg a szabályokat mi szabjuk? Csak néztem, ahogy rugdossák egymást, és eszembe jutott, hogy mégcsak rugások sem kellenek ahhoz, hogy bántsuk egymást! Elég pár szó, bár néha azok sem kellenek, elég a csend. Az érbevágó csend. Mikor semmi sem hiányzik jobban mint a másik közelsége. Talán az sem volt soha őszinte, sőt talán soha sem lenne az! Hiszen ők mindg csak álarcot vesznek fel, mi pedig kivetkőzünk. Álarc nélkül, titkok nélkül, olykor-olykor ruhák nélkül állunk előttük. Mi vagyunk azok és a meztelen igazság. Ők mégis eldobnak minket, talán pont ezért. Nos igen, ez az ami annyira tud fájni, hogy ha mindent megadunk, ha már nem tudunk többet adni sem magunkból, sem a világból, az sem elég! Ezt soha nem fogom megérteni.

sometimes we wanna runaway!

napok, hetek...

Ahogy ma este hazafelé bandukoltam, volt valami a levegőben. De nem szerelem. Nevezzük inkább kételynek, kétségnek, vagy bizonytalanságnak vagy ahogy tetszik. Jómagam a kétség szót preferálom. Kétséges, hogy mit hoz a jövő, kétséges, hogy mi lesz velem, veled. Kétséges, hogy mi lesz "velünk", kétséges, hogy ez a pálinka fejbe vág-e. Lassan már az is kétséges, hogy lesz-e holnap, vagy holnapunk. Az utcák ma olyan mások voltak. Újak, még a réges-régi panel tömbök is. Bár amennyire újak voltak, annyira voltak ismertek számomra. Akár bekötött szemmel végig mentem volna rajtuk. A kereszteződésnél megállt egy kocsi a piroslámpánál. Négy, elég illuminált állapotú leányzó ült benne, hangos zeneszó mellett. Kiszóltak, de eleinte észre se vettem. Majd utánam kiabáltak, hogy: "Héé te láány, a rózsával. Mosolyogj és integess. Az élet szép, de rövis is, arra, hogy szomorúan töltsükel! "

Bánatba és bizonytalanságba öltözött ma a világ, de valljuk be, akármennyire is fáj, és akármennyire is nehéz, tudjuk mindketten, hogy egyetlen őszinte szóval mindent helyre hozhatnál!











u.i.: Sz.!

mit szólsz, milyen az élet?

Azt hiszem, jobb lenne ha most válasz nélkül hagynám ezt a kérdést. De akkor csak ott lebegne, mint ezernyi társa, amiket mások válaszra sem méltattak. Vajon az utazás mindig valamilyen fokú változással jár? kezdem azt gondolni, hogy a válasz: Igen! Lehet ez lelki változás, vagy külső változás. Miért gondoljuk azt, hogy külföldön minden könnyebb? Mintha ott nem fájna semmi, mintha ott nem kellene azon rágódnunk, hogy hogyan tovább. A sors, vagy karma, vagy nevezzük aminke akarjuk, mindig olyan helyzet elé állítminket ahol választanunk kell. Döntéseket hozunk nap mint nap. Némelyik jelentéktelen, míg mások megváltoztatják az egész életünket. olykor-olykor ezeket nem is látjuk előre. Előbb csak lövünk, aztán kérdezünk. A végén pedig vagy szívunk, vagy örülünk annak, hogy jól döntöttünk.



Zsákbamacska az élet.

utazás előtti hihetetlen fáradtság, és izgalom. nem utaznék most el. maradnék. veletek. már a bőröndöm is tele, de a fél házat még be kell pakolnom...hurrá.

hozz álmot.

helyzetjelentés a 4 fal közül. 2010 június 23. (szerda) hajnali 1 óra. Úgy érzem még messze állok az alvástól. Az ablak félig nyitva van, csak hallgatom ahogy süvít a szél. Mindenegyes alkalommal beleborzongok, furcsa hangokat hoz magával, beszédfoszlányokat a régmúltból, sok helyről. Már-már zsong a fejem a szavaktól, nem tudom, hogy kinek a hangját hallom erősebben. ELÉG! Csend kell. Csend és álom kell. Kell, hogy végre érezzem, hogy olyan nehéz a szemhéjam, hogy már nem bírom tartani, hogy olyan fáradt legyek, hogy 2 napig csak aludjak.







csak hozz álmot. de édeset.

Kedves barát, kedves idegen, kedves mindenki

Az ember egy bizonyos ponton túl eljut oda, hogy időnkétn értékeli önmagát, a tetteit, a szavait stb. Nem mindig örömteli és meseszerű amit lát, amit gondol. Ezek mind csak emlékképek, mégis a múltunk egy része. Ezeket megtettük, avagy sem, kimondtuk, avagy sem. De már sehogy sem csinálhatjuk vissza! Általában mindig épp túl késő ahhoz, hogy mostmár bármit is tegyünk. Késő, hogy kimondjuk, hogy szeretlek, késő, hogy kimutassuk, hogyan is érzünk valójában, késő, hogy egyesket ne hagyjunk elmenni, késő, hogy visszaszívjunk szavakat. Hálát kéne adnunk a csodás életünkért, nem pedig érzésekkel tele írt lapok felett kéne siránkoznunk, de bármit is teszünk, kiüresedettnek, szürkének látjuk ezt az egész életet. mindehol megtaláljuk a keserűséget, a boldogtalanságot, mindegy, hogy egy pohár vodka-martini, vagy egy pohár bor felett, vagy csak egy szál cigi mellett, nekünk szürke lett minden. Írunk, mert azt hisszük így könnyebb lesz, az érzésektől roskadásig tele lévő lelkünk. Talán elátkozott lelkek vagyunk, talán csak tesze-toszák. Két dolgohoz értünk. Az egyik a kesergés, a másik pedig annak a takargatása. Csak ezt kéne feladnunk. Csak tennünk kéne valamit. mindenkinek csak azt mit elhibázott, nem számít, hogy már késő. ez az egyetlen dolog, ami segíthet rajtunk. Csak ehhez egy piszkosul nagy adag bátorság kéne.







Szóval kedves barát, kedves idegen, kedves mindenki, talán sose nyújtottam eleget, talán a szívemet is beleadtam.

A csípős reggel csak nagy adag kávéval viselhető el igazán! Így még szerethető is. Más megvilágításba kerül, minden. Szeretném azt hinni, hogy ma minden más. Még mindig naívan hinni abban, hgy egyszer a kocka úgy fordul, hogy nekem is jó legyen. Egy olyan világban élünk ahol semmi sem állandó, és mi mégis kitartóan keresünk egy biztos pontot. A pokolba ezzel, élvezni kéne a bizonytalant, a folyamatos változást, a megújulást. Nem pedig begyepesedni, az érzések világában, és várni valakire. Ehhez olyan jól értünk...







u.i.: még egy kis kávé kéne, hogy szebb legyen a reggel...




u.i.2: Boldog szülinapoot anyuu! hogy repül az időő ((:

vidd a pénzt, olcsó ribanc

Filmbe illő jelentekből áll aaz életünk. Idővel rájövünk. Idővel felnövünk. Idővel kiégünk.pedig nem égünk ki, csak meg változunk. Keressük a régi önmagunkat de sehol sem találjuk! Csak azt vesszük észre, hogy az új énünk méreg drága csipkés tangában és melltartóban nézegeti magát a tükörben. nem egészen elégedett, mert meglátja a hibáit is. De önbizalmat adni neki az, hogy így is kapnak a csipke után a férfiak. És mégis mindig azt hisszük kiégtünk és elvesztünk. Céltalanul lebegünk az élet tengerében, és töretlenül reménykedünk. Nem! Meg kell hagyni, hogy vannak még olyan különleges emberek, akik elítélik a reményt. Mégis miéért? csak mert egyszer már csalódtak. Pontosan ezért nem keresnek kapcsolatot, nem keresnek érzelmeket, csak felületes dolgokban hisznek, minden olyanban amivel csak rombolhatják magukat. Mert számukra ez az élet. Mindig csak meg húzni egy újabb, olcsó nőt, és menni tovább. Nem számít semmi más.







a pokolba is! Ők csinálják jól!

egyszerű és nehéz.

Hogy mi az egyszerű? kimondani, hogy vége.

Hogy mi a nehéz? Felfogni és elfogadni, hogy vége.

Újra beszélgetünk. Képzeletben leültünk egy asztalhoz, oda ahol régen mindig ültünk és csak beszélgettünk. Immár talán érzések nélkül. Üres is volt ez a beszélgetés, meg kell hagyni. de már hiányzott, a hallgatásod, hogy olvassam, hogy szinte alig írsz, én mégis mindent értek.


Sz.: "Ő egy boldog, rövid időszak volt."


rövid-boldog, boldog-rövid. utálatos párosítás! Olyan naívan, gyermeki hittel és bizalommal szeretnék hinni a boldogságban! De már nem tudok. abban a bizonyos boldogságban nem. Mostmár más értékek képviselik a boldogságot.


Boldogság amikor nevetek a barátokkal, boldogság néha egy szám, egy mondat, egy szó, néha egy pohár ital, néha csak akkor boldogság, ha jó erős, boldogság egy szál cigi. 5 percnyi boldogság. ennyi jut. Minél nagyobbat szívok bele, minél jobban magaménak akarom tudni, annál hamarabb elfogy. Talán cigiből mindig lesz másik. és belőled? Belőled nem tartanak, apró kiszerelésben akármelyik útmenti kocsmában. Pedig zsebre tennélek, csak, hogy sose kelljen elengednem téged.


A felnőtt kor küszöbén állunk és kiábrándultunk. Már nem hiszünk sem az életben, sem magunkban. Talán csak egymásban. De az olykor nagyon kevés. Hitetlenségünkben mi mást tehetnénk? Menekülünk. Vigaszt keresünk. 19 szál arany marlboro-ban, vagy egy boros pohár alján. Talán úgy tűnhet, züllünk, hogy szaladunk lefelé egy lejtőn, és nem is akarunk megállni. Szerintem pedig csak élünk. Nem mindig helyesen, nem mindig jókor, de élünk. A sok nevetés mellett néha még el is hisszük, hogy jól élünk, hogy eszünk ágában sincs panaszkodni. Ilyenkor csak az emberi gyarlóság beszél belőlünk. Csak fényezzzük a nyamvadt kis életünket, takargatjuk a problémáinkat, a keserünket. Meghagyjuk magunkanak és az olyan lelkenek akik megértenek bennünket.




u.i.:kiábrándultam és mégis hiszek. hitetlen vagyook és naív. Az egész csak egy rossz vicc volt.

nc

Az első péntek esti "kiruccanás" nélküle. Újra szinglin. Ebből látszik, hogy semmi sem állandó, a történelem, csak újra és újra, megismétli önmagát. Nincsenek marandó dolgok, sem maradandó érzések és értékek. Másodpercek töredéke alatt minden kárbaveszhet. itt van rá az élő példa.

B: tényleg nagyon sajnálom, nem akartalak soha megbántani, vagy szenvedni látni.

Zs: majd akkor mondd, hogy sajnálod, amikor rájössz, hogy kurvára elcseszted, hogy boldog voltál és eldobtad.










u.i.: remélem rájössz egyszer, hogy mennyire elrontottad.

utasok száma: 1 fő

A lány a vonaton ücsörgött, örömteli várakozás töltötte el a szívét. Hónapok óta nem tette meg ezt a Pest-Debrecen vonat utat. Ismerős érzés volt, csak írni, zenét hallgatni és percenként az órát lesni, hogy mikor érkezik már be a vonat a nyugatiba. Épp „How to save a life” című szám üvöltött a fülébe, az asztalon jegyzetek hevertek, gondolatok az orosz realizmusról. Sok minden járt a fejében, bár ilyenkor mindig az utazásról, az elmúlásról elmélkedett. Megállapította, hogy mindenki utazik. Csak van, aki nem olyan nagy távra, míg mások messzebbre. Kilométereket teszünk, meg, hogy… Miért is? Keresünk valamit? Igen, mind keresünk valamit! Magunk sem tudjuk, hogy mit, csak abban bízunk, hogy ha megtaláljuk, fel fogjuk ismerni. Van erre garancia? Semmire sincs. Ahogy mondani szokás, az életben csak egy biztos pont van, a halál. De ez most tárgytalan. A vonat monotonon zötyögött, a lány csak írt, írta a gondolatait, az érzéseit, mindent, ami jelenleg foglalkoztatta, ami boldoggá tette, vagy épp elszomorította. Megfogalmazhatatlan hangulat volt a fülkében. De ezt szerencsére nem kellett senkivel sem megosztania. Nem volt társasága, csak egy laptopja ahova írhatott. Az ablakon kívül egy másik világ volt. Sütött a nap és a természet kivirult. A sok esőzés után, a talajnak is szüksége volt erre a kis napfényre. Erőt adott neki, éltette, ahogy a lányt is. Kicsit meg is ihlette, ahogy a cigi füst, burjánzása, a magányos kabinban. Mélyen letüdőzte, csak, hogy igazán érezze, hogy él. Álmosító idő volt, és a lány amúgy is nagyon fáradt volt. Igazán fáradt. Sokat nevetett ma. Szívből jövő nevetéssel. Azon gondolkozott, hogy vajon ezekre emlékezni fog, évek múltán is? Csak remélhette, hogy így lesz, próbálta a szíve legbelsejébe zárni azokat az emlékeket. Még mindig szokatlan volt számára, hogy most minden a helyén van, hogy most boldog. Feszengett. Nem tudta, hogy hogyan öntse szavakba ezt az érzést. Ez elkomorította, úgy érezte, kudarcot vallott. Hisz ő mindig, mindenről olyan könnyen beszél, egyszerűen állást foglal, és attól nem tántoríthatja el senki. Most mégis csak hallgatott. Percek teltek el, arra jutott magában, hogy a boldogságot nem lehet szavakba önteni. Fel lehet sorolni az eszközeit, minden egyes kellékét, az alkotórészeit, de nincs abban a bizonyos értelemben vett definíciója. Már rengetegszer megfogadta, hogy nem vekeng annyit ezen. Egyszerűen csak élvezi, és átéli, ameddig csak lehet. De ezt a legnehezebb megtenni. Mégis hitte, remélte, hogy menni fog, hogy egyszer végre felhőtlenül boldog lesz. Hisz tudta, hogy ha szivárványt szeretne, azt eső nélkül nem fog kapni. Fejet hajtott ez előtt a tény előtt, és inkább csak mélán élvezte a pesti nap gyengécske erejét.

palackposta

A lélek olyan mint egy könyv. Van akinek nem tetszik a borítója, van aki belelapoz de számára érdektelen vagy. Van aki olvasgat egy kicsit és van aki kiszakít belőle egy darabot. Mégis mindig azt várjuk, hogy valaki fejezeteket írjon bele és elidőzzön a könyv felett egy pohár borral.


Sose zárd be ezt a könyvet!









egy utazó üzenete a nagyvilágnak, a barátainak, saját magának, és NEKED!

egy fikarcnyi rémálom

Sosem hittem ennyire, és sosem féltem ennyire az álmaimtól mint most. Egy kis időre mellőzöm a délutáni szunyókálást. Hihetetlen dolog az álom..Erről már ezerszer és egyszer elmélkedtem, de sosem jutok a végére. Megfejthetetlen és pont. Itt kéne belenyugodnom. Mégis egy rossz álom bélyeget nyom az egész napra. Megpecsétel. Valós elmeket és a fejedben lévő gondolatok kavalakádját látod képek formájában.


Felriadtam. Be voltam tépve, szenvedtem és patakzottak a könnyeim. Ez az alapszituáció. Az álomkép valós része annyi volt, hogy nagyon beléd szerettem. Ezt tudom most is. Színjózanul, immár éberen. Akaratlanul történt az egész. Neked nem féltem megnyílni. Benned megbízok. Téged szeretlek. Pontosan ezért jártak olyan gondolatok a fejemben, hogy mivan ha te nem így érzel?! Benne van a pakliban. Tudom. Ezt a két tényt keverte össze álmomban az agyam egy nagyon ijesztő álomképpé. Mindannyian a vonatsínek mellett ültünk egy kis kockás pléden, én be voltam tépve, és nagyon sírtam. Sz. vigasztalt, mint mindig. Két mondatot hajszoltam egész idő alatt. " De én nagyon szeretlek, én nagyon szeretlek, te miért nem?"








u.i. kiégtem.

szeretlek

Mintha ezer év telt volna el. Szinte hihetetlen, hogy emberek jönnek-mennek. Váltják egymást. Megfogalmazhatatan, ahogy történnek az események. Úgyértem, mintha nem is tennék semmit, csak küzdenék az életemért nap mint nap. Ez az egy mondat doppingol, hajt előre. Furcsa megfigyelés, de igaz, hogy néha nehezebb boldognak lenni, mint boldogtalannak. De belerázódik az ember idővel.

Miféle hülyeség az, ha az ember azt mondja, hogy fél a szerelemtől?!! Érzelemmentes élet nincs. Perzsee bemehetsz egy bárba és kérhetsz egy üveg szénsavmentes vizet, mondván, hogy kocsival jöttél és te elég felelősségteljes vagy. De ha olyan helyre tévedsz ahol a sors a csapos, nem mondhatod azt, hogy egy érzelemmentes pasira van szükséged, csak, hogy magadat óvd...






Szeretünk és félünk, naívak vagyunk és hitetlenek! De ez éltet minket (:

Próbálkozz!

Furcsa párbeszédek születnek az éjszakában, ha az ember nem teljesen tiszta... A furcsa nem a legjobb szó erre, inkább meglepő.

xy: Szeresd őt!!

Zs: Szeretem!

xy: Ő is nagyon szeret téged!!

Zs: Te is tudod, hogy téged is nagyon szeret!!

xy: De ezt ne értsd félre!

Zs:megpróbálom...




Megígérem, hogy megpróbálom NEM félreérteni, megpróbálom élvezni, megpróbálok nem gondolkozni, de annyira nehéz. Lételemünk a gondolkozás. Mögöttes tartalmakat keresek mindenhol. Te meg csak szimplán szeretsz. Pont úgy ahogy azt mindig is akartam! A világ legegyszerűbb módján! És ennél nem is kell több! Minden kezdet nehéz! Ez nem vitás.Lassan csak beáll a "rend".

tudatalatt

Tudatalatt nem volt erőm felvenni a telefont. Beszélj most. Legyen hozzá bátorságod most is, ne csak részegen...

adj erőt

Könnyfakasztó "élmény" volt. Nem igazán lehetne róla regényt írni. Talán még novellát sem. Egy aprócska fél oldalas cikk is megteszi. Olcsó sztori. De valahol el kell kezdeni.

A vasárnap éjszakai félhomályt csak az óra monoton kattogása és a lány időszakos forgolódása törte meg. Akkor éjszaka nem találta a helyét. Pár részletet kihagyva, álmatlan egy éjszaka volt.

Neem!

Feladom , erről nincs mit írni. A fájdalomról nem lehet. Vagyis de lehet, lehet írni lelki fájdalomról, lehet írni az összetört szívekről, egy barát elvesztéséről. De a fizikai fájdalmat nem lehet szavakba foglalni. Legalábbis nekem nem megy. Számomra esélytelen megérteni egy ember fájdalmát, addig amíg magam is át nem éreztem ezt. Makacs vagyok, sajnálom.

álom, álom oszolj el

Kívánj nagyot. Kívánj igazit. Kívánd, hogy legalább az álmaid legyenek igazak, ha már az életed nem az. Mi a teendő akkor, ha már az álmainkban is csalódunk? A sorrend: rossz nap, rossz álom, rossz nap, rossz álom. stb.stb. Mi hoz megnyugvást ha már az álmok sem? Vagy csak túlzottam babonásak lennénk? De valamiben hinnünk kell. Hinnünk kell az álmainkban, a jelekben, a mögöttes tartalomban, egymásban. Ha már magunkban nem tudunk. Mi a garancia arra, hogy bennünk is hisz valaki? Nem, nincs garancia. Csak élünk egyik napról a másikra, és sodródunk. Eljáttszuk, hogy jófejek vagyunk, hogy bolondosak, dilesek, hogy néha becsiccsentünk, néha nagyokat nevetünk, de belül, mind halottak vagyunk. Talán sosem éltünk igazán. Valaki ébresszen fel! Rázz fel, ember! Csak rád számíthatok! Vagy rád sem?!


Talán rád sem..Talán elméssz, talán itt maradsz. Fáj. Azt gondolod gyenge vagyok? Gyenge vagyok, csak mert szeretlek, és marasztalnálak? Te vagy a gyenge, hisz félsz a saját érzéseidtől. Na, gyere vitázzunk. Ki az erősebb? Fogadjunk! Mi a tét? " A kapcsolatunk." A fogadás szabályai: Aki hamarabb mondja ki, hogy szeretlek az a gyengébb. Rendben, áll az alku.

Hééé, ne nyiss vitát, szeretlek!!!

u.i.: gyenge vagyok, sajnálom...

?

Mit vársz ember? Megváltást bűneid alól, egy cseppnyi boldogságot és nyugalmat? Várj életet. De igazit. reméld, hogy sose lesz nyugtod. Kérd, hogy mindig mehess, és menj is tovább.

.Kértem ezt.

Tegnap este úgy sétáltam végig a városon, mintha idegen lenne. Mintha nem tenném meg ugyanezt az utat nap mint nap.. Ideges emlékezéssel kerestem a régmúlt időt. Csak figyeltem az utca táblákat, a házakat és magamban mind megjegyeztem, hogy: " Ezen az utcán egyszer boldog voltam, ennek a kávéháznak a teraszán egyszer nem érttem, hogy mit keresek itt...Ebben a házban egyszer átöleltek, ..." Így ment ez mindaddig amíg haza nem érkeztem. Csak álltam a kapu előtt. Álltam és nem tudtam mit mondani. Kettősség tombolt bennem. Egyrészt rengeteg érzés fogott el, jók és rosszak egyaránt. Másrészt üres voltam. Nem kötött semmi ehhez a házhoz. Végig húztam a kezem a kerítésen, játékos hangot adott ki, olyan ismerősen csengett. A macskám oda szaladt a kapuhoz, nagy hízelgéssel fogadott. Igen. Tudtam, hogy itthon vagyok, és mégsem. Kiábrándító érzés...

De embernek lenni ezt jelenti...

=)))

A két idegen együtt alszik ma el...

gondolatban

kontraszt

Furcsa ahogy peregnek a percek, és történnek az események, egy csalódott lány szemében felettébb furcsa. Mit vársz? Mit mondjak? Erre nem tudok semmit. Kiüresedett a szoba. Legalábbis emberek rajtam kívül már nincsenek benne. Tele van élettelen tárgyakkal, kedves és arcátlan érzésekkel. És megtölti a magány és a csalódottság. Undorító érzés ez. Egészen lecsupaszodott tőle a kedves kis szoba. A képek, a réi emlékekről, egy perc alatt beporosodtak, már az angol zászló sem tündököl a falon. Csak egy újabb butaság, a szoba lakójának bolondos hóbortja.



Erre vágytál? Megkaptad. Elégtételt vettél. Ne várj többet. Te is csak egy "szörnyű" idegen vagy, a szürke hétköznapokban, aki távolodik a messzeségben. Semmi sem stagnál. Minden csak elmúlik.




Sz., N. ti kelletek..örökké...

ha én szél lehetnék..

Őt tényleg elfújta a szél. A változás szele. Az emlékek itt maradtak, de azok már közömbösek. Hihetetlen érzés, hogy már nem jelentenek semmit. Felfoghatatlan, hogy életek mennek tönkre, miközben a másé virágzik. Egyszer fent egyszer lent? ennyi lenne az egész?

És igazad lett..te tudtad előre, hogy könnyű lesz, hogy nem fog fájni. Nem hittem neked. Már minden szavad alján hazugságot és iróniát kerestem. Igazából elvesztem valahol a sorok között. Mit érnek a szavak, ha kimondatlanok? És ha íratlanok? Mégis szívek ezrei őrizgetnek szavakat, holmi szép emlék gyanánt. Édes kevés, hogy boldoggá tegyen valakit.

Akkor meg?

Megszokás.

help wanted!

Ahogy Márai Sándor írja: " A szerelem kezdetben gyógyíthatatlan betegség volt, majd az emberek rájöttek, hogy mi a titok nyitja. De önző mód megtartották maguknak!" Talán az írás gyógyít..vagy ha mások írásait olvasod. Bármi lehet gyógyír egy vérző sebre. Persze van ami csak olaj a tűzre. De mégis azt hisszük segíthetünk egymáson. Csak előbb magunkon kéne segítenünk...

20 méter.

20 méter igenis sok. Főleg ha az életed múlik rajta. Ijedtemben bármit kimondanék. Legyél ott mellettem. Vasárnap vége. Sőt egy hónap múlva vége. Nem függnek össze a mondatok. Ez nem egy történet, happy end-del. Ez egy monológ..ami néha dialóg. Ez egy lebegés. Megmagyarázhatatlan érzés. Lebegés. Remegés. Nevetés.

.sírás.

pont az i-re

Ma nincs mit mondanom...Már kimondtunk mindent. Mindent amit sose szerettünk volna hallani. Az volt az igazság órája. Az igazság néha fáj. Tudjuk. Te is én is..

offline

Lehetséges az, hogy valaki nem tud "kikapcsolni"? Itt nem a szórakozásra, a pihenésre gondolok, hanem arra, hogy minden tevékenység közben neki jár az agya és egyszerűen, nem tud "feloldódni"... Furcsa ember lehet az ilyen. Talán örökös rabságra ítéltetett. Rabja az időnek, másoknak és saját magának. Biztos meglehet váltani valamivel ezt az életfogytig tartó raboskodást. Valahogy biztosan gátat lehet szabni az időnek, lehet nemet mondani másoknak. Úgy értem csukott szemmel is lehet járni a világban, és úgyis ha az ember tüskéket növeszt maga köré.

tik-tak

Idő. A rabod vagyok. Kiszolgáltatott egy élet. Ott vagy minden mozdulatom, szavam, gondolaton alján. Irányítassz, vezérelsz. Olykor ráérősen cselekszem, máskor kapkodva. Olyakor hosszas latolgatás után cselekszem, máskor zsigerből. Melyek a jó döntések? Amiken sokáig rágódom, vagy amik hirtelen felindulásból születnek? Talán a második. Hiszen ha az ember idő hiányában "zsigerből" tesz meg valamit, akkor biztos, hogy azért teszi mert a szívére hallgatott. Akkor csak nem lehet olyan rossz döntés...?!

Pontosan ezért félek attól, hogy most egy hónapig ülök a babérjaimon az utolsó pillanatban pedig csinálok valami irdatlan nagy hülyeséget. Nem lehetetlen...

u.i.: Megakarom állítani az időt..

az ezredik kérdés.

Kimondom az ezredik kérdést aztán hallgatok.

"Miért? "

Halandó ember erre nem tud válaszolni. Ahogy ő sem. És itt a mondat vége. pontpontpont

u.i.: de erre később úgyis visszatérünk...

álom vs. valóság

Nagyon vékony a határ az álom és valóság között. Néha szinte láthatatlan. Miért? Az egész csak egy képzet lenne, egy idea, amit tantra szerűen mondogatunk magunknak, hátha attól megvalósul amit annyira szeretnénk?! Sorsfordító álomképek döbbentenek rá, hogy amiről eddig azt hittük, hogy valóság, az csak illúzió. Törékeny képecske, egy kreálmány ami csak a fejünkben létezik. De ekkor jut az ember eszébe, hogy rengeteg könyv, zeneszám, film, stb. szól arról, hogy az álmok megvalósíthatók. Korrekt mondat, amennyiben van erre példa. Okéé, van rá élő bizonyíték. smerek olyat aki a végsőkig elmegy, töretlenül küzd, és igen, sikerül neki. Ezek szerint minden csak az akaraterőn múlna? Kizárt, hisz vannak dolgok, emberek, tények amiket nem hajthatunk a végtelenségig. Be kell látnunk egy ponton, hogy vége, hogy nem tehetünk már mást. Hiszen ha elismerjük, hogy az álamok igenis valóra válhatnak, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy a lehetetlen létezik. Kitolás, de nem mindenki számára érhetőek el álmai. Akkor sem ha egészen apró célokat tűz ki maga elé. Miért? Talán csak túl gyávák vagyunk, hogy küzdjünk. Dehát arról álmodunk amit igazán akarunk. Nem?! Akkor mégis mi tart vissza , hogy meg tegyünk érte mindent? Csak az tarthat vissza, ha tudjuk, hogy tétje van a dolognak, hogy a szavainknak óriási súlya van és, minden lépés egy mérföldkő. Nagyon ijesztő tudni, hogy bármit is teszünk az akár végzetes is lehet. Rendben, féljünk. Egészséges. Egy darabig. Mindaddig amíg megnem értjük, hogy tényleg egyszer élünk. És utánna? Utánna majd merünk cselekdni? A gyávaságra egy gyógyszer van. A gátlástalanság. Az ha kimerünk magunkból vetkőzni, annyira, hogy még saját magunkat is meglepjük. Ha olyat merünk tenni amit eddig még sohaa. Talán ez az egyetlen módja, hogy a vízióból kézzel fogható valóságot csináljunk.

u.i.: MIért nem sikerül magamnak önbizalmat adnom?

rendetlen élet...

van rendes élet? nincs! Hiszen senki sem tudja, hogy hogyan is kéne élni megfelelően. Nincs olyan ember aki mindig tudná, hogy mi a helyes. De mivan akkor, ha hibát hibára halmozok? Sosem tanulok belőle.. Elvakult életszemlélettel élek egy vakvilágban és nem látom a helyes utat. Ezért néha elfutok, csak gyakran falba ütközök. De azt mondják az az igazi győztes aki mindannyiszor feláll, ahányszor elesik. Ezek szerint győztes vagyok? És mit nyertem? Nem találom sehol a nyereményem. Talán csak nem kézzeel fogható. Ohóó hát ehhez is elvakult vagyok. De akkor mi motiváljon? A nagy visszatérésed? Ez inkább elriaszt. Sőt ezer és egy kérdést vet fel bennem. Miért? Mi a célod vele? Mit akarsz? Miért most? Miért én? stb.stb...

Ha nem lennék gyáva megkérdezném ezeket tőled...De sajnos gyáva vagyok, és még jobban megijeszt, hogy a saját érzéseimtől félek. Hisz ha a sajátjaimtól félek, mégis, hogy gondolom, hogy mjad a máséval is elboldogulok?!

Nos igen, egy kapcsolatban nem szabad feladni magunkat, de ha valaki alapból nem találja magát, úgy nincs esélye egy normális kapcsolatra. Lehet, hogy egy kissé már elcsépelt, hogy önmagunk keresése a legcsodálatosabb utazás, de talán igaz, mint a legtöbb közhely... Babona, de ha valamit tudatsan keresünk, úgysem találjuk meg...pont így vagyok saját magam keresésével. Elég filozófikusan hangzik, hogy az ember , 17 éves fejjel a nagykorúság kapujában, nem a legelső "drogdílert" keresi, hanem saját magát. És miért? Mert látja, hogy kapcsolatok mennek tönkre amiatt, hogy az egyik fél a másiktól várja el, hogy megmondja ki is ő valójában. Mi ez ha nem önzőség? Ő önző, önző vagy te is, és önző vagyok én is. Mindenki az. Te ráadásul még furcsa is vagy. Benned egyszerre ütközik ki az ember kétarcúsága. Az ember jóindulata és önzősége. Hisz a legnagyobb jó indulatból keresel, és teszel ezt-azt értem és nekem, de a legnagyobb önzőségből teszed ezt most, a legnagyobb önzőségből, nem hagysz tovább élni nélküled. És furcsa látni, hogy mikor melyik "arcod" erőteljesebb.

u.i.: És igen, néha nekem is egyszerre ütközik ki a két oldalam. Hisz siránkozok és megvetlek, hogy önző vagy, és lám-lám én is önző vagyok..., mert belőled sosem elég.

"eggyütt"

Ez meg miféle szó? Kissé idegen számomra. Főleg a te szádból. Mit értessz ez alatt?

Az emberek mondanak néha bonyolult és furcsa dolgokat. Talán jobb is ha nem értem. És mivan ha B.-nek van igaza, és én tényleg csak menekülök?! Menekülök, mert gyáva vagyok bármit is lépni..Pontosabban lépek, csak hátra felé..

Egy kérdés: Ez így jó nekem? Egy válasz: NEM...

"címtelen"

mondj szavakat, majd alkoss mondatokat. Rakj össze egy kis regényt. Életed regényét. Adj neki címet, majd nevezd el a fejezeteket is. Kész. Pontosabban kész lenne, ha találnék neki címet. Hogy lehet egy cím egyszerre frappáns, mégis egyszerű ám lényegretörő?! Hónapok peregnek, évek múlnak el míg te azzal töltöd az időt, hogy megtaláld "A" címet, míg nem egy apró részletben pillantod meg. És a fejezet címek? Ha nagyon negatív és fantáziátlan akarok lenni, akkor 2 részre osztom a könyvem.--> I. fejezet: Életem története, II. fejezet: Boldogságom története. Hogy miért választottam külön? Azért mert rájöttem, hogy a boldogság csupán egy földönkívüli érzés. Alig része életünknek. Ám mégis könyvek ezrei szólnak róla, csak azért, hogy az ember legalább hallomásból ismerje meg.

Mindenki rejt magában egy jó sztorit, de nem mindenki képes megírni. Ha én egyszer írásra adnám a fejemet, a könyv valahogy így kezdődne...:

"A lány a könyvtár szoba közepén ült, teát iszogatva és egy könyvön elmélázva. Az egyik -cseszterfildről- gyújtott a másikra. Cikáztak a gondolatai, az a fájdalom gyötörte melyet lelki vívódása okozott. Nem volt képes koncentrálni. De kitartóan mindig megpróbált tovább olvasni. Ám a sorok közül percről-percre egy mondat villant az eszébe. Egy mondat amelyet már rég megfogalmazott magában. Hisz szerinte ez a ház a szenvedés nagy csendes múzeuma. Kimondta hangosan is, hátha ez segít. Majd mit sem sejtve tovább kortyolgatta arzéntól édes -earlgreyjét-..."

u.i.: Egyetlen szót szerettem volna hallanni tőled...mindent kimondtál, csak azt nem.. Sajnálom

Arctisztítás, lealapozás, festékek. Festék az arcon, mosoly a szájon. Állítólag 24 órás smink. De ahogy az első könnycseppek maszatolni kezdték a szemhéjfestéket, a lány onnatól kezdve tudta, hogy nincs megállás. Amint az utolsó ecset vonás nyoma is eltűnik, a mosoly is letűnik az arcáról. Az a smink egy porcelán álarc volt a világ felé. De még 24 óráig sem tartott ki. "Előttem senki sem tud szinészkedni" A fiú egy mondattal képes volt, darabjaira törni a gondosan megmívelt álarcot. A lány azóta ott áll előtte "meztelenül". mégis mit gondolt? Hogy örökké viselheti?! Oo. hisz színház az egész világ. És mi mind szereplők vagyunk benne. A fiú is csak játszik. A lány viszont nem elég erős ahhoz, hogy összetörje az ő álarcát. Így viszont nem fair ez a játék. Nem egyenrangú felek. Az egész csak egy ostoba harc, aminek a tétje a büszkeség megőrzése, és a célja a másik legyőzése. Pont ezt próbálta kompenzálni a lány a sminkkel. De ahogy a könnye kicsordult, cseppenként peregtek végig az arcán, úgy fogyott el minden remény a tovább lépésre. A könnycseppek gyors legördülése jelképezte a boldogság "tiszavirág" életét. Nehéz teher ha valaki magával cipeli a reménytelenséget. Ha beköltözött a lelkének egy rejtett zugába, onnan nehéz kiűzni. Bár még él a lány szívében a küzdés, hogy tegyen valamit magáért, hogy mentse a saját bőrét, lelkét. Ez persze elég negatívan hangzik, de mivan ha neki pont ez ad erőt?! Vagy csak a bizonyítás tüze ég benne? Hogy megmutassa másoknak, ő nem gyenge! Talpra tud állni akkor is ha senki nem hisz benne! És az ilyen talpra állás vajon biztos lábakon áll? Vagy csak pillanatnyi cirkuszi mutatvány?!

u.i.: Legközelebb szavakba foglalom, milyen érzés remegő lábakon állni a porondon, biztonsági háló nélkül!

A félelem rossz tanácsadó!

A szó legszorosabb értelmében. Eddg atl rettegtem, hogy nincs rá megfelelő alkalmam, hogy beszéljünk. De a sors, a kibaszott sors egy este alatt 100 lehetőséget is kínált. Én pedig egyikkel sem éltem. Mert mindegyes lehetőség megrémített, és inkább kettőt léptem hátra mint egyet előre.


Vége. Nem mindennek, de vége. Túl éltük. Nem táncoltuk el a záró táncunkat. Veled nem. De mindketten tudjuk, hogy nyitó tánc sem volt. Csak az én álmaimban. Talán itt az ideje lesétálni a színpadról és abba hagyni a szinészkedést. Vegyük le álarcainkat. De hisz akkor ott állnánk egymással szemben sebezhetően. Baromi sebezhetően. Az lenne az első dolgunk, hogy megbántjuk egymást. Nem biztos, hogy tettekkel, nem biztos, hogy szavakkal. Talán pont azzal ha nem teszünk, és nem mondunk semmit. Úgy, hogy jobb ha ahhoz tartjuk magunkat, hogy színház az egész világ, és mi is szerepet kaptunk benne!




Ég veled, furcsa szemüveges idegen!

fél élet

A fél élet kicsit sem egész. És sohasem lesz az. Azzal töltjük a fél életünket, hogy mások személyiségét, szokásait, tulajdonságait, tetteit, szavait, érintéseit elemezgetjük és megfeledkezünk magunkról. Velünk mi lesz? Lehet, hogy a miénket is elemezgeti valaki más..de ha nem, akkor azt megérezzük...Magányos farkasok leszünk egy pakli kártyával a kezünkben, és olcsó trükköket mutogatunk mások szórakoztatására.


És az élet másik fele? Az a vágyaink kergetésére megy el. Az ember esendő..fut egy kicsit a vágyai után, majd feladja...siránkozik egy kicsit, és várja, hogy az ölébe hulljon amit akar. De ha mégis megkapja amit szeretne, megijed és meghátrál. Miéért? Hisz ezt akarta, nem?...








u.i.: A pokolba a bonyolult emberekkel, és az érintéseddel...

leszokóban mégis függőként

Ellentmondás, kettősség, bizonytalanság a post címében és a blogoló szívében. Pontosan olyan ez mint a dörgés és a villámlás. A dörgés megrémiszt, a villámlás pedig elkápráztat, mégis mindkettő függ valamitől. A vihartól. Anélkül nem léteznek. Az ember is sok mindetől függ(het). Függhetünk a családunktól, a barátainktól, függhetünk a szeretettől, lehetünk internet függők, és lehetünk függői a különféle tudatmódosító szereknek. És lehetünk függői a szerelemnek is.

A szótáramban a "függeni valamitől, valakitől" kifejezés azt jelenti, (konyha nyelven megfogalmazva),hogy non-stop akarjuk azt az egy valamit, vagy valakit. Ha függ az ember valamitől, az rettenetesen kiszolgáltatottá teszi. Mert, a rabja marad. Lehet, hogy csak egy kis időre, de lehet, hogy örökre. Nehéz elszakadni.

1 hónapig voltam leszokóban. 4 és 1/2 napja leszoktam. De 2 perc alatt újra függővé váltam. Ennyi idő kellett, hogy a szerelem vak tüze, ismét arra késztessen, hogy meghunyászkodjak. Hetekig építettem magam köré azokat a rideg falakat, amiket te 2 perc alatt porig romboltál. Én ott álltam a törmelékek mögött, te segítő kezet akartál nyújtani, de túl sértett voltam ahhoz, hogy elfogadjam az ajánlatot.

A két állat sokáig szugerálta egymást. A magányos farkas szemében a kiváncsiság tüze égett. A rendíthetetlen oroszlánnak álcázott gyáva nyúl szemében pedig a félelelem és a sértettség különös egyvelege tombolt. Tudták mind ketten, hogy az egész párbeszéd egy hazugság. Mégis képesek voltak így egymás szemébe nézni.

Az ember valahol mindig megbánja amit tesz...de néha azt, ha nem tesz semmit. Miért? Miért bánjuk meg ha teszünk valamit? Ha nem ezt akarnánk úgy igazán, akkor biztos nem tettük volna meg...és itt bújik ki a szög a zsákból.., hogy NEM mindig tesszük azt amit igazán szeretnénk.. Talán néha még saját magunk sem tudjuk, hogy mi lenne számunkra a legjobb. Ebben az a legfélelmetesebb, hogy saját magunkat is becsapjuk, szemrebbenés nélkül...

crash

Nem végzetes, nem maradandó. Orvosolható. Cataflam, Voltaren Dolo, Algoflex forte, stb.stb. erős fájdalom csillapító hatásúak, de van mellékhatásuk. Kibaszott nagy álmosság. Rengeteget aludtam a hétvégén, ez önmagában nem is lenne gond, csak te valahogy mindig oda keveredtél... Azóta utálok álmodni..már ott sem lehetek nélküled.

És mit tehet egy lány aki az érzései elől menekül, ám a szíve visszahúzza? Lehetnék strucc. Homokba dugnám a fejem, és nem foglalkoznék többet a problémával.

De ha emberi tettekben gondolkozunk, akkor két lehetőségem van. 1; megragadok itt, a jelenlegi helyzetemben, és hagyom magam az árral sodortatni, miközben felőrölnek a problémák. 2; belevetem magam egy másik kapcsolatba..és ha az nem működik, akkor egy újabba és így tovább.

Nem maradhatok..különben tényleg felemésztenek belülről a problémáim. Lépnem kell.Falakat kell emelnem magamköré, ridegnek és önzőnek kell lenni, csak így léphetek tovább, a múltat magam mögött hagyva...csak így lehet jövőm...

Megszállott ok-kereső lettem...ha felmerül egy probléma biztos, hogy az az első kérdésem, hogy mi az oka? és a sors..a fránya sors, a maga hülye iróniájával, miért alakította így a dolgokat? kellett ez a kis kórházi rémálom, hogy tisztán lássak, hogy észhez térjek, hogy felejtsek?

Vagy csak, hogy ismét össze zavarodjak?...

Képet festek itt belül, halványodik az arcod. Ez bánt, de tudom, hogy a "gyógyulás" egy lépcsőfoka. Sz. szerint van rá gyógyszer, és tényleg. mostmár én is tudom. Félre teszek neked egy párat. (ez az a tipikus orvosság amiért a patikában kifizetsz "ezer háromhatvanat"és többé nem fáj semmi. ) ...

Hihetetlenül nagy kő esett le a szívemről. Csak gondolj bele, fellélengzés egy hossz-hosszú betegségből...mostmár kapok levegőt és tisztán is látok...újra egyben vagyok..és ez fantasztikus érzés...=)

menő vagy ciki?

nem számít. Nem számít, hogy mások szerint menő-e az új csizmád, ha neked tetszik semmi gond. Nem számít, hogy mások szerint menő-e, hogy göndör a hajad, ha téged ez boldoggá tesz ne törődj senkivel. Hosszú oldalakat írhatnék tele. De igazat adok ezeknek. Áttértem az önző életmódra, és nem szégyellem. Egy kérdés mégis elbizonytalanított.

T.: És te kivel jössz a bálba?

Zs.: Egyedül.

T.: De nem lesz kisérőd?

Zs.: Főszervező vagyok, nem lesz időm másra...

T.: ahha, értem


Szöget ütött a fejemben, hogy micsoda ostoba kifogással takaróztam. "Nem lesz időm másra"..? jesszus..Igazából csak féltem bevallani, hogy az énkisérőim a szintén szingli barátnőim lesznek... Egy erős és határozott nő, rávágta volna, hogy kisérő?..pff Egyedül is jól elboldogulok. ( Ne sajnáljon senki!!!) De én..egy gyerekes kifogással próbáltam leplezni, hihetetlen magányomat.

Magány? Gusztustalan szó..Szingli vagyok, de nem fél ember. És pont ez a legnehezebb a szingliségben, hogy elfogadd, hogy te is érsz valamit egymagad. Hogy nagy dolgokra vagy képes, csak hinned kell magdban, és lehet, hogy elég közhelyes..(amiktől már a hideg futkos a hátamon), de a végén valahogy mégis mindig kiderül, hogy rohadtul igazak a közhelyek. Gyerekként azt tanultuk, hogyha nem tudunk semmi kedveset mondani, akkor inkább ne szóljunk egy szót se. Ezzel úgy próbáljuk megkímélni mások érzéseit, hogy eltitkoljuk a magunkét. Amit előbb-utóbb úgyis megbánunk. Bár mégis eljut az ember egy olyan pontra ahol beismeri, hogy jobb ha hallgatok. Ahol a szavak már semmit sem érnek, és talán már az érzések sem fontosak. Ez az a hely ahonnan menekülni kell. Elfutni minél hamarabb. Minden emberben megvan a vágy, hogy bejárja a földet, bennünk van az örökös "mehetnék". De ha mi mindig csak megyünk, a dolgokat ott hagyjuk ahonnan elindultunk, ahova mi is visszatérünk előbb vagy utóbb. Ezért mi lenne ha most mi hagynánk menni másokat?! Mert ahányszor elengedünk valakit, azzal helyet csinálunk valaki teljesen másnak. Valakinek akit talán sohasem vártunk. Aki egy olyan ajtón jön be amiről eddig nem is tudtunk.







Pont ez a szép a felejtésben, hogy tudod, hogy úgyis jön valami más, valami új...

Who are you?

Komolyan tudni akarom, hogy ki vagy te! Azt hittem, hogy ismerlek, de tévedtem. Felvettél egy új álarcot, egy olyat amit nem ismerek. És nem is tudok megfejteni. Pontosan ez zavar. Hogy te, az álcázás nagy mestere számomra rejtély vagy. Ha az ember útjába áll egy rejtély, persze, hogy megakarja fejteni, megoldani, hogy utánna könnyedén tovább léphessen, egy nagy adag büszkeséggel a zsebében, és azzal a ténnyel, hogy én, hohóó hát én megoldottam az ügyet. De percek kérdése lenne és rájönnék, hogy szart sem érek ezzel.Mert a világot hidegen hagyja, hogy megfejtettelek. Perssze nekem jó lenne egy darabig, de nem tudnék kivel osztozni abban a kibaszott nagy örömömben. És a hab a tortán az a lenne, hogy utánna még te is kerülnél, mert tudnád, hogy ismerlek, kívül-belül és ez megrémisztene...mert így bármikor megbánthatnálak. Egyedül maradnék a kis titkaiddal. Mint ahogy most is egyedül vagyok a kis titkaimmal, az érzéseimmel és a gondolataimmal.

Szóval lehet, hogy mégis jobb, ha nem fejtelek meg. Ha egy örök rejtély maradsz. Úgy próbállak elképzelni, mint egy dobozt. Igen te egy doboz vagy az éjjeli szekrényemen. Látlak amikor lefekszem és látlak amikor felkelek. De nem tudom kinyitni ezt a dobozt. Ahogy megrázom csörög. Van benne valami. Nehéz is, tehát tartalmas. De titkos. Legalábbis számomra. Nem nálam van a doboz kulcsa.

u.i.: Ha nálam lenne a kulcs...talán a tengerbe vetném...a dobozzal együtt.

Köszönet Szindynek! =)

Köszönet neked a borért! (ami felhozta a felszínre az érzéseket, amiket eddig megpróbáltam elrejteni) nem is értem, hogy miért rejtetteem el eddig ezeket az ézéseket?! Féltem tőlük? Mégis miért? Az ember félhet sokmindentől. Én például félek a pókoktól, félek letekinteni nagyon magasból, félek, hoggy ha sokat iszom akkor hülyeségeket csinálok, és még rengeteg mindetől félek, de hogy a saját érzéseimtől is féljek?! Ez már sok.. Miért félek? hogy fájni fog? Nem mindegy?! Hisz már úgyis megszoktam nem?!


22:48..hihetetlenül lassan telik az idő...én visszaforgatnám január másodikáig és másodpercek töredékeire bontanám. Ha lehetne.de huppsz. nem lehet. Ez az élet. Hozzá kéne szokni már...





Szindy...a szavak már nem érnek semmit...

törd meg a csendet...

Csend van. Az óra 18:30-at mutat. Helyzet jelentés a 4 fal közül: blogoló személy állapota:-szótlan,kedvetlen, kissé kimerült, érzelmeket magába folytó, reménykedő személy. Hogy miért ilyen? Mert reménykedik. Pontosabban valami olyanban reménykedik amiről tudja , hogy nem fog teljesülni. És az ilyen dolgokba vetett bizalom, (ha nem teljesül) az általában padlóra vágja az embert.

Furcsa dolog a lélek. A lelki problémák csak akkor károsak, ha felőrölnek. És csak akkor őrölnek fel, ha hagyod, hogy elhatalmasodjanak rajtad. És amint ez megtörténik, elkezdi emészteni az ember egészségi állapotát is. Miért? Hogy lehet egy lelki probléma ekkora kihatással az egész szervezetre. Buta test, butaa..Annyira bénán hangzik az, hogy "Belebetegdtem az elvesztésébe" és valahol mégis igaz...

Azt mondják, hogy mindennek meg kell látni a pozitív oldalát. Én látom. Én hallom. Én érzem. De fáj...Ahogy feldobod az érmét, kétesélyes. Ahogy leesik és megáll az egyik oldalán, már eldőlt. Az egész csak másodpercek kérdése. Bárcsak minden ilyen rövid idő alatt eldőlne...

u.i.: Dobjunk fel egy érmát, ha én nyerek, beszélünk a problémáról, ha te nyersz akkor úgy teszünk mintha mi sem történt volna. Elég jó ajánlat. Nem?

woody allen

"Szeretni annyi, mint szenvedni. Ha nem akarunk szenvedni, nem szabad szeretni. De akkor attól szenvedünk, hogy nem szeretünk. Tehát: szeretni annyit, mint szenvedni, nem szeretni annyi, mint szenvedni, szenvedni annyi, mint szenvedni. Boldognak lenni annyi, mint szenvedni...."

u.i.: Téged szeretni annyit, mint szenvedni és boldognak lenni egyszerre.... és Woodynak van igaza..bár nem tudlak nem szeretni.... és tényleg el akarok neked mondani mindent! De tudom, hogy ezzel elveszítenélek. és pont ettől félek...

papír vagyook...

papír vagyok és össze roskadtam a problémák súlya alatt. Hivatalosan is elegem van. Erre már nem tudok mit mondani..ami a fejemben van az leírhatatlan és megfogalmazhatatlan. Képzelj el egy óriási káoszt (pl. egy plázát karácsony előtt) és azt szorozd meg 10-zel. Körülbelül ekkora a gubanc a fejemben. na és lelkileg? viccelsz? A sok könny és fájdalom annyira beszennyezte, hogy azt sem tudom, hogy lélekben is élek még vagy már csak a testem vonszolom magam után?! Szükségem lenne egy nagy "méregtelennítő" kúrára. Minden problémát bele kellene tenni egy nagy buborékba és elfújni. lelkileg is újjászületni.






u.i.: Azt akarom, hogy álljon meg az idő, és sose jőjjön el február 20...

szimpla ügy...

Ez egy szimpla ügy...Szeretem a fájdalmat. Már amennyire azt szeretni lehet. Mégis úgy gondolom, hogy egyszerűbb ha az ember képébe vágják,(hogy ordítsanak a szavak), hogy nem kellessz. Bár még nem tetted meg, de akarom, hogy a képembe üvöltsd, hogy a szemembe nézz és úgy mondd, hogy más kell. Hogy miért? Talán így eltudom, majd fogadni. Mert "könnyebb" elviselni a biztosat, mint belenyugodni a bizonytalanba.

Sosem voltam "csendben szenvedő", és sose leszek az. Nekem mindig mennem kell, és mondanom kell ami a fejemben van, mert nem nyugszom amíg nem tudok biztosat. Ez olyan nagy gond? Ez persze helyzettől, és személytől is függ. Személy szerint én szeretem, hogy ilyen vagyook.

Téged bántana, ha a szemedbe mondanám, hogy csak te kellessz? mert engem bánt..az is ha nem mondom ki, és az is ha kimondom. Méghozzá azért, mert ha magamban tartom, te sosem tudod meg, hogy mennyire fontos vagy nekem, de ha elmondom neked..akkor a szemembe mondod, hogy... felejts el.. Ezért olyan nehéz! Bárhogy is döntök, nekem nem lesz jobb. És neked? Úgy tűnik, hogy kettőnk közül csak nekem fontos, hogy mit gondol a másik, hogy hogyan érez, hogy mit akar, hogy mire vágyik. Önző lennél? igen, önző vagy...Ez a színtiszta igazság. de mint tudjuk, az igazság néha fááj...

u.i.: ha egyszer kimondom, hogy akarlak, többé sose nézek vissza!

Amikor véget ér a dal

Szombat esti két társam a zene és egy pohár pezsgő. A zene te vagy a pezsgő pedig maga az ünneplés. A zene elszomorít, míg a pezsgő felvidít. Bár nincs okom ünneplésre..

Vannak olyan dolgok az életben amiken át kell esni, túl kell jutni..és nem is tudsz vele mit kezdeni, csak, hogy eltűröd. Én épp fél úton tartok. Ez elég ok az ünneplésre. Nem? Bár semmi magasztos nincs benne..Csak én fogadom ezt kitörő örömmel, és óriási szomorúsággal.

A kettősség az egyik legutálatosabb dolog az életben..mert ennél jobban semmi sem bizonytalanít el. Lépj vs. várj?! Mi alapján adsz még időt valakinek? és mi alapján mondod azt, hogy akármennyire is fáj ideje tovább lépnem? Észérvek szólnak mindkettő mellett. Lépésre kényszerít az ész, és maradásra bír a szív. Sz. azt mondta, hogy mindenféleképpen az eszemre hallgassak. De erősebbnek érzem a szívem ami azt súgja, hogy maradjak. Próbáltam másképp dönteni, de olyan érzés volt mintha nem is élnék, hisz nem érzésből tettem amit tettem. Képzelj el egy életet érzések nélkül! Lehetetlen. Pont ezért akarok még várni..csak maradni is félek. De a félelem legyőzhető! Vagy már megint csak naív vagyok...?! Ez is egy olyan kérdés amire csak az idő tud választ adni.. Csak azt egyet nem tudod meg soha, hogy mennyi idő kell, hogy választ kapj. Mert így korlátok nélkül, csak élsz a végtelennek és vársz..ameddig kell, mert nem tehetsz mást.





Amíg szól a dal átgondolom a dolgokat.

Amíg szól a dal ejtek pár könnyet.

Amíg szól a dal emlékeket idézek fel rólad.

Amíg szól a dal reménykedem, hogy felhívsz.

Amíg szól a dal felejtek.

Amíg szól a dal akarlak.





u.i.: Véget ért a dal...

kezdet vagy vég?

Talán hihetelennek tűnik de ha választanom kéne, akkor most azt választanám, hogy vég. Ha az ember belekeveredik egy olyan párkapcsolatba, ahol ő a nevető harmadik, (pontosabban a szomorkodó harmadik) akkor előbb vagy utóbb de eljön az a pillanat amikor azt mondja, hogy betelt a pohár, hogy elég. Most én is azt mondom. Most én is úgy gondolom, hogy már nem tudok többet eltűrni. nem a büszkeségem miatt, mert azzal szerintem semmi gond. Inkább csak a szívem miatt, ami most darabokban hever. Rájöttem, hogy elég kártékony vagy, mert mire összeillesztek egy pár darabot, te rögtön akár egy félszóval is, de újra összetöröd.

Nagyon képlékeny az emberi szív..olykor-olykor túl él egy tornádót, máskor meg egy kis szellő romba dönti. Ugyanilyen kényes az emberi boldogság is..mint a tükör, hamar összetörik. Az ember pedig pont azért fél a boldogságtól, mert nem tudja, hogy meddig tart. De ez egyáltalán számít valamit? MIért nem tudunk csak úgy a jelennek élni?


Fantasztikus kérdés, mégis én sem élek e szerint...Valahol egy kicsit a múltnak is és a jövőnek is élek. Csak a jelennek nem. Őrizgetek tárgyakat, papír fecniket, mert mind emlékeztetnek valamire, vagy valakire. Illetve folyton-folyvást a jövőn rágódom, hogy valami meddig fog tartani, hogy mi lesz azután stb. stb. Valójában csak a jelennel nem foglalkozom. Miért? mert félek. A jelen a valóság. és a valóság ijesztő néhaa. Sőt gyakraan. Szeretek elszakadni egy kicsit a realitástól és nem a földön járnii. Ezért követem azt a filozófiát, hogy élek egy kicsit a múltnak,egy kicsit a jövőnek és nem ragadok meg sehol. a jelen talán nem nekem való. Bekerültem a mély vízbe és hirtelen elfelejtettem úszni, ezért csak sodródom az árral. Néha eszeveszetten kapálózok, amikor már a talpam súrolja a jelen talaját, de szerencsére valahogy mindig sikerül elkerünöm.

Hogy miért félek a jelentől ennyire? Hmm vicces kérdés. Igazából, azért, mert ha a jelenben élnék és csak a jelnnek, akkor szembe kéne néznem saját magammal, a gondolataimmal és az érzéseimmel. És pontosan ettől félek. Bár mindemelett tisztában vagyok azzal, hogy ez a legnagyobb butaság, amit csak tehetek, hogy elszaladok a saját gondjaim elől..mert úgyis útolérnek.


Miért van az, hogy az szívügyekkel kapcsolatos negatív dolgokat először fejben kell elfogadni, hogy a szív is megérthesse és megnyugodhasson? nem tudom felfogni.., mint ahogy te is érthetetlen vagy számomra..Bár lassan-lassan (nagyon lassan) kezdem elfogadnii.. [ és mégis minden este azt kívánom, hogy hívj fel és mondd azt, hogy akarlaak!]




u.i.: Túl sokat kéreek? IGEEEN..tőled igeen..



u.i.2.: Kérnéék még valamit! Mostmár ne gondold meg magad, mert késő...

kis világ

élek és írok...

írok és sírok...

sírok és nevetek...

nevetek és... mit is? Ennyi most az élet. Mit kívánhatnék még? A válasz egyszerű: semmit. Akkor miért érzem a kongó ürességet idebent? Biztos, hogy van valami oka, valaminek a hiányát jelzi...

nevetek és szeretek...

szeretek és szeretlek...

u.i.: szeretlek és szeretsz?...

szavak híján...

Beszélgetsz valakivel, (akibe mellesleg eléggé beleestél), de épp távozni szeretnél, mert tudod, hogy olyat mondtál, amit nagyon nem kellett volna. Az illető megragadja karod és maradásra kényszerít azokkal a szavakkal, hogy : " Tudod, hogy sohasem zavarsz"... Na erre mit mondassz? Persze, rengeteg mindent lehetne rámondani, de nekem az egyik nagy dumásnak egyszerűen nem jött ki szó a számon. A fejemben óriási volt a kavar, a szívem hevesebben vert, és még a lélegzetem is elakadt. Majd egy szolíd mosollyal elintéztem a helyzetet...Nem ez volt a legfrappánsabb amit tehettem, de akkor ez tűnt a legértelmesebb megnyílvánulásnak.

Azt mondják, hogy az életünket nem a lélegzet vételek száma határozza meg hanem azok a pillanatok amikor el állt a lélegzetünk. És ha ilyen helyzetbe kerülünk akkor mit mondunk? Nem elég, ha csak állunk némán azon csodálkozva, hogy a másik fél mit mondott vagy tett, mert valószínűleg azért tette, hogy lépjünk...De ha mi csak nyitott szájjal, és tágra nyílt szemekkel bámulunk, csodálkozástól elvarázsolva akkor elszalajtjuk ezeket a pillanatokat. És kitudja mikor jön másik ...már ha jön...

hello idegen, élsz méég?

Mit jelenthet egy ember számára a másik? Mindent vagy semmit? Nem hiszem, hogy ennyire véges lenne a dolog. De elismerem, hogy nélküled már nem is vagyok önmagam, és veled valaki más vagyook...egy új ember, tele boldog gondolatokkal és egy nagy mosollyal az arcán. Mire is van szükségem? Kellessz te, hogy egy új ember lehessek, vagy nélküled kell önmagamhoz visszatalálnom? De mivan akkor ha nem vagyok elég erős ahhoz, hogy megtaláljam magam?

Valaki honnan tudja, hogy többet érez a másik iránt mint szimpla barátság? Megsúgja valami? Jelek mutatják? Vagy egyszerűen csak eszeveszetten érzi a hiányát?! Ha örlődik a másik miatt?! Ha az illető minden egyes szava megragad a fejében és némelyik még érbe vágóan bele is hasít?!

O.oo azt hiszem ezek a tünetek mind igazak ráám...Pont ettől félteem... Igazából lehet félni a szerelemtől? És ha igen akkor miéért? Miért tartunk tőle annyira? Az egész csak önféltés.. mert benne van a pakliban, hogy a szerelmünk nem teljesül be.. Talán pont ettől tart mindenki.., mert tudja, hogy a világ nem fog meg állni és megvárni amíg az ember nyalogatja a sebeit. A világ kegyetlen, mert ha elesünk , egyből felállásra kényszerít bennünket. Az nem baj, hogy nem tudunk lábra állni, vagy hogy eltörtek a szárnyaink...így kell tovább mennünk, hogy útközben majd az idő mindent begyógyítson, és összeforjanak a sebek.

u.i.: törött szárnyakkal nehéz járni az utam...

tik-tak..

Értelmetlenül vannak elrendezve a képek...De ez most megnyugtat..megnyugtat, hogy ha keresnék sem találnék benne logikát, mint ahogy a te viselkedésedben sem. Bár amiket te teszel és mondassz az inkább nyugtalanít. Értelmetlen képek, értelmetlen cselekedet, értelmetlen szavak és értelmetlen várakozások.

Csak most mertem kimondani, hogy tegnap ájszaka értelmetlen volt várnom a hívásodat. Ezt igazábój este is tudtam, csak féltem kimondani. Féltem kimondani, mint ahogy azt is féltem neked megmondani, hogy hagyj békén és ne bánts többé. vagy döntsd el, hogy mit akarsz, de utánna ne siránkozz ha rosszul döntöttél. Mégis csak férfi vagy, állj a sarkadra és dönts! Engem pedig ne hagyj kétségek közt, ha csak egy kicsit is számtok, akkor nem hagyod , hogy fájjon.

Az arcodra volt írva...

Minden szavad érbe vágóan fájt... Olyan mélyre hatoltak le a szavaid, mint még talán soha senki másé. És annyira is fájtak, mint még soha semmi. Legszívesebben elszaladtam volna. És meg sem álltam volna addig, amíg azt nem érzem, hogy kong a szívem az ürességtől. Bár akkor még most is csak futnék.

Ez minden vágyad? Hogy elüldözz... "megyünk, együtt" Tessék? ebben a két szóban benne volt minden amit nem akartam hallani, amíg nem tudok biztosat felőled. De kimondtad, mégis kimondtad. Nem törődsz azzal, hogy megbántassz-e... Nekem meg veled nem kéne törődnöm. És te mégis felhívsz az éjszaka közepén, hogy megbántottál-e, és én mégis foglalkozom veled minden nap... Hasonlítunk. Te mondtad. Én pedig egyetértettem veled. Ezek vagyunk mi. Két bolond, akik megállás nélkül játsszák a saját kis macska-egér játékukat...

Többet mond minden szónál?!

Tényleg többet mondana? Nem tudom, nem értem...Itt van előttem és várom, hogy megszólaljon, hogy elmondja, hogy miért kaptam. Csak nézem és bűvölöm.

Megváltoztam...Most nem járok a fellegekben! Vagy tanultam volna az eddigiekből? Most még nem tudok bízni ebben, vagyis bennünk. Még nem megy, túlságosan tartok attól, hogy fájni fog. Tudom, hogy önzőség, mindig csak magamat félteni, és, hogy kockáztatni kell, mert kockázat nélkül nincs győzelem... De mennyi az esély, hogy nem ütöm meg magam. A múltkor (Pesten) azt hittem, hogy tudok szaltózni..de kiderült, hogy nem és jól megütöttem magam. Oké, ez annyit bizonyít, hogy nem kell az embernek bízni egy alakuló párkapcsolatban ahhoz, hogy megüthesse magát, hisz ez bárhogy máshogy is megtörténhet. De miért akarnám magam feleslegesen megütni ha ettől akár meg is kímélhetem magam?! Bár az igazság az, hogy ha nem vállalom , hogy gyakorlom a szaltózást(ami néha eséssel jár) akkor sosem fogok tudni, megtanulni szaltózni! És ha nem kockáztatom meg azt, hogy bízzak bennünk, akkor azt később talán nagyon megbánom!

Másnak miért olyan könnyű tanácsot adni? bíztatni, hogy lépjen, hogy tegye meg... Ha rólam van szó miért nem merek? Gyáva féregnek érzem magam... De nem agyalok többet! A bonbonos doboz ott marad az asztalon és csak vár.. Vár, hogy mikor bontom fel! Talán holnap.. vagy holnap után..ma még nem megy!

De Sz.nek megígértem valamit! Megígértem, hogy holnaptól visszakapjuk a régi önmagunkat és nevetünk! Nevetünk és csak nevetünk.., mert nevetni egészséges :D